Szerelemharcok és féltékenység, az „őskalitkás”
Miért a féltékenység? Ez az ősméreg, mely átprogramozza a legbiztosabb belső rendszert is? Ez az érzelmekből összeszerelt óceánjáró, mely már első útján halálba visz sokakat. Mert nem érheti be kizárólag önmaga elsüllyesztésével; fájdalma fullasztó, másokat is enyészetbe húzó. Ördögi erő, mi a birtoklás rozsdás-ódon kalitkájával közlekedik, és könyörtelenül, életre-halálra szeret.
A mester-féltékeny örömmámora akkor hág a legmagasabb csúcsokra, ha választottja vak. Ebben az ádáz sötétségben kezét felé nyújtja. Lubickol önnön értékes pótolhatatlanságában. Vezet, óv, ápol. Alázatosan mosogatja le a test szennyét, együttérzőn törli le a sóba mártott fájdalmat. Szelíd mosolyban kedvét leli. Mert nincs más, csakis ő, kibe kapaszkodhat a szeretett fél. De, jaj neki, jaj a választottnak, ha visszanyeri látását! Szeme már nem víztükör; életre kel. Észleli, hogy látják, hogy csak ő volt vak korábban. Már visszatekint. Pompás szobák ajtai nyílnak meg előtte. Madár röpül, fény csillan kristálypohár peremén. Kinyitják ketrece ajtaját.
Az „őskalitkás” felfigyelve nélkülözhetőségére, nem-egyedüliségére: sebezni támad kedve. Savba mártott szerelemhályog nehezedik tekintetére. Lassú mérgét cseppenként szivárogtatja. Érintése jég, tekintete éj, szava mennydörgés, csókja halál. Erősmarkú kínzó, ki tortúráit egyéni fájdalomküszöbhöz igazítja. Szimata csalhatatlan, rálel a fájdalompontokra. Kéjjel csontig hatol. Fáj! Engedj, kérlek! Levegőt! – mindhiába kérleli a féltésbe láncölelt választott szívszaggatón. Nem tudja, nem képes feledni, megbocsájtani meg végképp, hogy nem ő az egy, az egyetlen, a kapaszkodó, a kegyelem. Olvass még a témában
