„Én nem tudok féltékeny lenni. Én csak szeretni tudok!”

„Én nem tudok féltékeny lenni. Én csak szeretni tudok!”

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / „Én nem tudok féltékeny lenni. Én csak szeretni tudok!”

Mi is valójában a féltékenység és miért veszélyes?

Szerelemharcok és féltékenység, az „őskalitkás”

Miért a féltékenység? Ez az ősméreg, mely átprogramozza a legbiztosabb belső rendszert is? Ez az érzelmekből összeszerelt óceánjáró, mely már első útján halálba visz sokakat. Mert nem érheti be kizárólag önmaga elsüllyesztésével; fájdalma fullasztó, másokat is enyészetbe húzó. Ördögi erő, mi a birtoklás rozsdás-ódon kalitkájával közlekedik, és könyörtelenül, életre-halálra szeret. 

A mester-féltékeny örömmámora akkor hág a legmagasabb csúcsokra, ha választottja vak. Ebben az ádáz sötétségben kezét felé nyújtja. Lubickol önnön értékes pótolhatatlanságában. Vezet, óv, ápol. Alázatosan mosogatja le a test szennyét, együttérzőn törli le a sóba mártott fájdalmat. Szelíd mosolyban kedvét leli. Mert nincs más, csakis ő, kibe kapaszkodhat a szeretett fél. De, jaj neki, jaj a választottnak, ha visszanyeri látását! Szeme már nem víztükör; életre kel. Észleli, hogy látják, hogy csak ő volt vak korábban. Már visszatekint. Pompás szobák ajtai nyílnak meg előtte. Madár röpül, fény csillan kristálypohár peremén. Kinyitják ketrece ajtaját. 

Az „őskalitkás” felfigyelve nélkülözhetőségére, nem-egyedüliségére: sebezni támad kedve. Savba mártott szerelemhályog nehezedik tekintetére.  Lassú mérgét cseppenként szivárogtatja. Érintése jég, tekintete éj, szava mennydörgés, csókja halál. Erősmarkú kínzó, ki tortúráit egyéni fájdalomküszöbhöz igazítja. Szimata csalhatatlan, rálel a fájdalompontokra. Kéjjel csontig hatol. Fáj! Engedj, kérlek! Levegőt! – mindhiába kérleli a féltésbe láncölelt választott szívszaggatón.

Nem tudja, nem képes feledni, megbocsájtani meg végképp, hogy nem ő az egy, az egyetlen, a kapaszkodó, a kegyelem.

Yacobchuk/istockphoto.com

Van ember, kit nem fertőzött meg ez a métely kívülről vagy belülről?  

És még mindig zajlik. Még mindig. Férfi és nő „örökversenye/drámája”. Tényleg örök. Ki a hűséges, ki vágyik igazán családra, ki az, aki a szerelmet sóvárogja igazán, és ki az, aki szempillantás alatt továbbáll, ha egy újabb „szeretve kívánható”/”kívánva szerethető” feltűnik a láthatáron… majd egy újabb? 

Megbántottak, sokszor. Én is bántottam, tán többször, mint hittem. Csak lehetne szív nélkül szeretni! Nem lehet! Csak ne vérezne annyira, ha szeretünk! Ha fáj, az nem szeretet – mondhatják ellenkezésül nem kevesek. Pár éve egy kedves barátnőm séta közben bejelentette: „Végre… Megkérte a kezemet! Nem, nem szerelmet vallott, csak azt kérdezte vacsora közben, a két fogás közötti szünetben, hogy: akarok-e a gyermekei anyja, a ház úrnője lenni? Egy természetes igen volt a válaszom. Ezzel elfoglaltam a feleség-pozíciót. Én tudom magamról, hogy ez való nekem. Neki már most szeretői vannak. Tudok mindegyikről. Olyan tapintatosan kezeljük ezt a kényes kérdést, amennyire csak lehetséges. Kedvesen bánik velem, törődik velem, figyel rám. Jó feleség és anya leszek. Nekem ez elég. Én nem tudok féltékeny lenni. Én csak szeretni tudok!” 

Adni jó, ez kétségtelen. Ám mi történik akkor, ha folyamatosan és szüntelenül csak az egyik fél ad, ám cserébe, viszonzásul semmit nem kap? Ha az adás már elvárttá válik a másik fél, a szeretett fél részéről? 

VIDEO A sminkmester megmutatja, hogyan rajzolj profi tusvonalat magadnak

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!