Van ember, kit nem fertőzött meg ez a métely kívülről vagy belülről?
És még mindig zajlik. Még mindig. Férfi és nő „örökversenye/drámája”. Tényleg örök. Ki a hűséges, ki vágyik igazán családra, ki az, aki a szerelmet sóvárogja igazán, és ki az, aki szempillantás alatt továbbáll, ha egy újabb „szeretve kívánható”/”kívánva szerethető” feltűnik a láthatáron… majd egy újabb?
Megbántottak, sokszor. Én is bántottam, tán többször, mint hittem. Csak lehetne szív nélkül szeretni! Nem lehet! Csak ne vérezne annyira, ha szeretünk! Ha fáj, az nem szeretet – mondhatják ellenkezésül nem kevesek. Pár éve egy kedves barátnőm séta közben bejelentette: „Végre… Megkérte a kezemet! Nem, nem szerelmet vallott, csak azt kérdezte vacsora közben, a két fogás közötti szünetben, hogy: akarok-e a gyermekei anyja, a ház úrnője lenni? Egy természetes igen volt a válaszom. Ezzel elfoglaltam a feleség-pozíciót. Én tudom magamról, hogy ez való nekem. Neki már most szeretői vannak. Tudok mindegyikről. Olyan tapintatosan kezeljük ezt a kényes kérdést, amennyire csak lehetséges. Kedvesen bánik velem, törődik velem, figyel rám. Jó feleség és anya leszek. Nekem ez elég. Én nem tudok féltékeny lenni. Én csak szeretni tudok!”
Adni jó, ez kétségtelen. Ám mi történik akkor, ha folyamatosan és szüntelenül csak az egyik fél ad, ám cserébe, viszonzásul semmit nem kap? Ha az adás már elvárttá válik a másik fél, a szeretett fél részéről? Olvass még a témában
Amikor kevés szeretetet kapsz, ezeket az életfeladatokat még nem ugrottad meg
Ezt öntsd a fürdővizébe! 10 vágykeltő illat az igazán perzselő éjszakákért
Igaz történetek. Amikor a barátaid szakítása a te kapcsolatodat is kikezdi
A legnagyobb büntetés a csend, a legerősebb bosszú a közöny. – Hatásos fegyverek a toxikusság ellen
