Van valami inspiráló a mondatban: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Az ember úgy érzi tőle, maga alakítja a sorsát, a kezében van az irányítás, és ha igazán akarja, bármit elérhet. Nem tagadom, sok nehéz helyzeten segített át ez a gondolat, és ma sem hiszem, hogy ne lehetne megtalálni benne a pozitívumot. Csak ma már azt is gondolom, hogy a végletekig leegyszerűsíti a dolgokat – ennek pedig nagyon rossz következményei lehetnek.
Ma már inkább úgy látom: igen, valamennyire mi alakítjuk a sorsunkat – de nem mindannyian ugyanabból az anyagból kovácsolunk, és nem ugyanazzal a tűzzel.
Persze fontos belátni, hogy felelősségünk van abban, mit kezdünk az életünkkel. A döntéseink, a reakcióink, a kitartásunk és a hozzáállásunk rengeteget számítanak. Sokat elárul, hogy egy adott helyzetre hogyan reagálunk, mit adunk magunkból, mennyire engedjük, hogy a nehézségek megtörjenek vagy épp formáljanak. De a „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” mentalitás hajlamos elfeledtetni velünk, hogy nem mindannyian ugyanabból a helyzetből indulunk. És hogy a lehetőségeink nem pusztán rajtunk múlnak.
Van, aki már az indulásnál hátrányt szenved: anyagi, szociális, egészségügyi vagy lelki értelemben. Van, akinek egyetlen lépés is küzdelem, míg mások futva haladnak ugyanazon az úton. És van, aki minden adottsága ellenére sem képes könnyen venni az akadályokat – nem azért, mert gyenge, hanem mert másképp van huzalozva. Lehet, hogy érzékenyebb, bizonytalanabb, lassabban építkezik. De ez nem jelenti azt, hogy kevesebbet érne. Olvass még a témában
