A „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” szemlélet egyik legnagyobb veszélye éppen ez: hogy észrevétlenül rangsorolni kezdjük az embereket aszerint, mit értek el. Mintha az élet egy verseny lenne, ahol az első helyezettek a „sikeresek”, a többiek pedig valamit biztosan rosszul csináltak. Csakhogy az élet nem pálya, hanem sokkal inkább egy labirintus, ahol mindenkinek más a térképe.
Amikor azt mondjuk, „csak akarni kell”, elfelejtjük, hogy a vágy önmagában nem mindig elég. Ha valaki mélyről indul, vagy nehéz körülmények között nő fel, ha nem tanulja meg gyerekkorában, hogyan kell hinni magában, ha nem kap támogatást, ha sorozatosan kudarcok érik, akkor egy ponton elhiszi, hogy nem képes többre. És innen már nem az akaraterő hiánya a probléma, hanem az, hogy az önbizalom és a lehetőségek hiánya között nem lehet pusztán akarattal hidat építeni.
Nem tagadom, vannak, akik elképesztő erővel és kitartással képesek megváltoztatni az életüket. Akik a semmiből építkeznek, és példát mutatnak mindannyiunknak. De a kivételekből nem szabad általánosítani. Mert minden ilyen történet mögött ott vannak azok is, akik ugyanilyen keményen próbálkoztak, mégsem jutottak messzire – és nem azért, mert lusták vagy gyengék, hanem mert az élet egyszerűen nem adott nekik ugyanakkora mozgásteret. Olvass még a témában
Ez vár ránk október 13 és november 6 között – Könnyelmű költések és új kapcsolatok
Hirtelen lelkesedés vagy stabil szokások? Meglepő, melyik vihet messzebbre
„Én kiszálltam, sok sikert.” Amikor valaki akkor lépett ki, amikor a legnagyobb szükség volt rá
Ha a gyereked mindig csak dolgozni lát: ilyen nyomot hagysz vele a lelkében
Abban hiszek, hogy a személyes küzdelmek és a sors összjátéka bonyolult. Hogy az, amit mi „szerencsének” hívunk, gyakran láthatatlan tényezők eredménye: egy találkozás, egy segítő kéz, egy időben kimondott bátorító szó.
És abban is hiszek, hogy ha valaki nehezebb úton jár, vagy csak lassabban halad, az még éppolyan méltó a tiszteletre, mint aki könnyebben halad.
Nem kell mindenkinek hősnek lennie a saját történetében. Nem kell mindig felállni, újrakezdeni, bizonyítani. Néha az is elég, ha valaki egyszerűen csak túlél, ha megmarad önmagának egy olyan világban, ami folyamatosan teljesítményt és eredményeket követel.
Szóval nem, nem hiszek abban, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Inkább abban hiszek, hogy mindenki a maga történetének a szereplője – de a történetek nem egyformán kezdődnek, és nem is ugyanúgy végződnek. És ha ezt elfogadjuk, talán kicsit kedvesebbek leszünk egymáshoz. És ki tudja – talán még magunkhoz is.
