Nemrég egy ismerősömmel egy távoli, de nem beláthatatlan jövőbeli dologról beszélgettünk, és én megkérdeztem tőle: ugye tudod, hogy addigra már majdnem 50 évesek leszünk? A felismeréstől a szemei elkerekedtek, majd rövid hallgatás után azt kérdezte: „Téged ez nem ijeszt meg?” „Nem” – feleltem. „Engem csak az ijesztene meg, ha addig nem történne semmi.”
Egy ideje már egyébként is, de különösen, mióta gyerekem van érzem, hogy a napok olyan észrevétlenül gyorsan mennek el, mint ahogyan reggel kihűl a kávém. Belekortyolok, és azt kérdezem magamtól: ez meg hogyan történhetett? És ez az, ami engem meg tud ijeszteni. Hogy elfolynak ujjaink között a napok, miközben egy pillanatra nem figyeltünk, már megint sárgulni kezdtek az ablak alatt álló fa levelei, és mi nem tudjuk megmondani, hová lett a nyár, nincs róla emlék, amit magunkkal viszünk, csak a sejtjeink öregedtek, csak a csontjainkban érezzük az időt, de a szívünkben nem találjuk a nyomát az elmúlt napoknak.
Azt, hogy véges idő áll rendelkezésünkre itt a földön, régóta tudom, és azt hiszem, volt időm elfogadni a gondolatot. 37 évesen azt is gondolom, hogy ha ez nem lenne így, nem lenne olyan értékes az élet: ha nem tudnánk, hogy egyszer véget ér, nem lenne súlya a döntéseinknek, a szerelemnek, a tetteinknek, hiszen ezerféle életet megélhetnénk, és bármikor, bármit újra kezdhetnénk. Olvass még a témában
„A ruhák számomra a viselőjükkel kelnek életre” – Halmi Fanni egyedi, fenntartható esküvői ruhákat tervez
Teszt: Ki vigyáz rád fentről? Fedezd fel, melyik arkangyal kísér!
„Két éve nem nézett rám egyetlen nő sem” – Férfiak, kinek jött be a „ne kergesd a szerelmet és akkor jön magától” dolog?
Így használjuk a pszichológia nyelvét manipulációra: én is majdnem felültem neki
Az időnk azonban korlátozott, és csak egyetlen életet élhetünk. A legrosszabb pedig, amit tehetünk, hogy ezt az egyet sem éljük meg.
