Egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Manapság azonban minden feladat a szülők nyakába szakad, és még nekik sem csak ez az egyetlen bajuk…
Sokszor támogatást sem kapnak az újdonsült szülők
Ráadásul a friss szülők sokszor nem hogy segítséget, de még támogatást sem kapnak a család idősebb tagjaitól. Ők esetleg furcsán néznek rájuk, amiért „hímes tojásként” kezelik a gyereket. Amikor a lányom egy éves körüli volt, és egy napon éppen a sírás határán álltam a fáradtságtól, hiszen még mindig többször kelt éjjelente cicizni, nagyon szerettem volna azt hallani a saját anyukámtól, hogy az igény szerinti szoptatásért tett áldozataim fontosak és megtérülőek, és hogy ha most kimerült vagyok is, valami nagyon jót teszek a gyermekemmel. Ehelyett mosolyogva annyit jegyzett meg, hogy ezt bizony „én rontottam el”.
És ha már szóba került az igény szerinti szoptatás: a támogatásért és megerősítésért a jobb híján az internethez fordulók gyakran több kritikát, mint megértést kapnak.
Mert nagyszerű, hogy vannak olyan fórumok, ahol a legmodernebb ajánlásokról és kutatások eredményeiről tájékozódhatunk. Ugyanezeken a fórumokon viszont keresztre feszítenek bárkit, aki például nem (vagy nem úgy és nem annyit) szoptat, aki adott már kekszet a gyerekének (cukor!), vagy aki néha betesz egy mesét, hogy legyen egy kis csend.
Aki magára is gondol, az komoly kritikára számíthat
Nem is olyan régen láttam egy újságcikket, aminek a címében az szerepelt, hogy képernyő elé ültetni a gyereket olyan, mint drogot adni neki. Mindazzal együtt, hogy én is ismerem a képernyő káros hatásairól szóló kutatásokat, sőt még követem is az ajánlásaikat, mégis meg kell kérdeznem: tényleg éppen annyira rossz lenne az az anya (vagy apa), aki betesz vasárnap délelőtt egy Mancsőrjáratot, mint az a szülő, aki nyom egy kis kokót a gyerek cumisüvegébe, hogy csend legyen? Tényleg szükség van ilyen szintű megszégyenítésre?
Persze, ma már ellenpélda is akad. Szerencsére vannak olyan cikkek vagy influenszer posztok, amelyek tabudöntögető módon felszólalnak annak érdekében, hogy igenis a szülőknek is lehetnek igényeik. Ezek a bejegyzések arra bátorítanak, hogy merjük elmondani a gyerekünknek, ha 5 perc csendre van szükségünk. 5 percre! Mert utána aztán mosolyogva és elégedetten kell visszatérnünk a feladatainkhoz – hiszen ma már volt énidőnk!
Ha pedig mindez nem lenne elég, a legtöbb mai család nem engedheti meg magának, hogy hosszú távon egy keresetből éljen, és anya vagy apa tartósan otthon maradjon a gyerekekkel. Így a megnövekedett feladatokkal magukra maradt szülők még a munkahelyen is kénytelenek helyt állni. Bár hozzáteszem, vannak, akik ha tehetnék, se maradnának hosszú távon otthon, mert úgy érzik, a felnőtt életükhöz a munkájuk, karrierjük is hozzá tartozik, amiről nem szeretnének teljesen lemondani. Tudom, tudom… Majdnem olyan önző dolog, mint 5 perc csendet kérni…