A konyhaasztalnál ül a nagymama és a hétéves unoka, a gyerek végre elmeséli, hogy összeveszett a legjobb barátjával, és közben halkan hozzáteszi: „ugye ezt nem mondod el anyunak?” A nagymama bólint, megsimogatja a kezét, aztán vacsoránál, mintha mi sem lenne természetesebb, elsüti a mondatot, ami mindent elront: „Képzeld, mit mesélt nekem ma a kicsim…” Abban a pillanatban valami visszafordíthatatlanul megreped.
Ez a jelenet szinte minden családban lejátszódik egyszer, és pontosan ez az egyetlen mondat az, ami miatt egy gyerek évekre, néha egy életre bezárkózik a nagyszülője előtt. Nem a szigor, nem a fegyelmezés, nem is egy elszólt kritikus megjegyzés töri meg a bizalmat a leggyorsabban, hanem az, amikor kiderül: amit bizalmasan mondtunk el, az mégsem maradt köztünk.
A mondat, ami mindent felégethet
„Ezt majd elmondom anyukádnak” vagy „ezt biztos szeretné tudni apu is” – ezek a mondatok ártatlannak tűnnek, sőt, sok nagyszülő szemében egyenesen felelősségteljesnek. Végül is a szülőnek tudnia kell, mi történik a gyerekével, nem igaz? Csakhogy a gyerek fejében ez másképp csapódik le. Ő nem információt osztott meg, hanem bizalmat adott. Amikor ez a bizalom azonnal továbbvándorol, méghozzá az ő tudta és beleegyezése nélkül, azt tanulja meg, hogy a nagyszülőnek elmondani valamit ugyanolyan kockázatos, mintha kiabálva közölné az egész családdal. Olvass még a témában
A gyerek nem azt jegyzi meg, hogy mit mondott el, hanem azt, hogy legközelebb már nem fog.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
