Az idő másképp ketyeg, ha már tudod, hogy véges
A halálra sokáig úgy gondoltam, mint valami távoli, hozzám el nem érő dologra, amiről felesleges sőt, illetlen kérdezősködni. Aztán amikor szembenéztem vele a nagymamám révén, hirtelen minden más megvilágításba került. Rájöttem, milyen törékeny az élet, és milyen gyorsan elillannak azok a napok, amikről azt hisszük, hogy pótolhatóak.
A nagymamám sokszor mondta szomorúan: „Nekem már nincs itt senkim.” Emlékszem, akkoriban nem értettem, mire gondol. Hiszen ott voltunk mi, az unokák, a dédunokák, a család, akiket szeretett és akik viszontszerették. De felnőttként már látom, mit jelenthetett ez a mondat. Amikor az ember elveszíti a társát, a testvéreit, a barátait, és csak a fiatalabb generációk maradnak mellette… akkor nem csoda, hogy az élet magányos hellyé válik. Ráadásul a mamám elveszítette az egyik gyermekét is, ami számomra elképzelhetetlen fájdalom.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
