Gyerekkorom jelentős részét a nagymamám mellett töltöttem. Hosszú éveken át együtt éltünk, és bár sokan szigorúnak ismerték, én már azt az oldalát kaptam, ami megenyhült az évek során. Nem volt már benne az a keménység, ami a fiatalabb korát jellemezte – helyette ott volt valami mély bölcsesség, amit csak az tud közvetíteni, aki már sok mindenen átesett.
Ő volt az a nagymama, akit minden gyerek szeretne: akinek mindig volt ideje, aki nem sietett sehova, és akinek a jelenlétében az ember lánya biztonságban érezte magát. Aki néha egyetlen pillantással, egyetlen mondattal többet adott, mint mások egy egész beszélgetés alatt biztosítani tudtak.
Tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön a nap, amikor el kell köszönnöm tőle. Kilenc hosszú éven át láttam, ahogy egyre inkább a másik oldalra készül. Mégis, bármennyire is tudja az ember, hogy ez a természetes rend, a lelkünk nem tud felkészülni rá. Amikor elment, mintha egy korszak zárult volna le bennem és talán a családunk is pontosan ezt érezte. Olvass még a témában
Ez a személyiség-típusú teszt segít, hogy megtanuld jobban kezelni a stresszt
Mi a csillagjegyed enneagrammája? Ilyen stílusú otthon illik hozzád
„Akkor indulok el, amikor már ott kellene lennem.” Miért késel el mindig?
Imádok vásárolni – de ezt teszem, hogy csökkentsem az ökológiai lábnyomom (és a bűntudatom)
Az idő másképp ketyeg, ha már tudod, hogy véges
A halálra sokáig úgy gondoltam, mint valami távoli, hozzám el nem érő dologra, amiről felesleges sőt, illetlen kérdezősködni. Aztán amikor szembenéztem vele a nagymamám révén, hirtelen minden más megvilágításba került. Rájöttem, milyen törékeny az élet, és milyen gyorsan elillannak azok a napok, amikről azt hisszük, hogy pótolhatóak.
A nagymamám sokszor mondta szomorúan: „Nekem már nincs itt senkim.” Emlékszem, akkoriban nem értettem, mire gondol. Hiszen ott voltunk mi, az unokák, a dédunokák, a család, akiket szeretett és akik viszontszerették. De felnőttként már látom, mit jelenthetett ez a mondat. Amikor az ember elveszíti a társát, a testvéreit, a barátait, és csak a fiatalabb generációk maradnak mellette… akkor nem csoda, hogy az élet magányos hellyé válik. Ráadásul a mamám elveszítette az egyik gyermekét is, ami számomra elképzelhetetlen fájdalom.
