Modernkori kapcsolathóhér: az elhidegülés

Modernkori kapcsolathóhér: az elhidegülés

Címlap / Szerelem / Párkapcsolat / Modernkori kapcsolathóhér: az elhidegülés

Az elmúlt időszakban kezdett eluralkodni rajtam az érzés, hogy valami titokzatos átok ül rajtam. Ugyanis, egyre több hozzám közelálló személy jelentette be, vége a kapcsolatának. Olyan párok mentek szét egyik pillanatról a másikra – legalábbis külsösként ez az érzéki csalódás ért –, akik a tipikus „míg a halál el nem választ” kategóriába sorolhatók. Az első sokkból felocsúdva, mikor egy héten belül már a harmadik barátom várt ezzel a hírrel, elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy ideje lenne kissé a dolgok mögé pillantani.

A lassú gyilkos

Amikor a szakítások elemzésébe belemélyedtem, és választ kaptam a miértekre, szinte letaglózott, hogy az esetek többségében az elhidegülést nevezték meg döntő indoknak. Ez a kegyetlen, sokszor az utolsó pillanatig szinte észrevehetetlen kapcsolathóhér több áldozatot szed manapság, mint az eddig élen járó megcsalás. De mi lehet az oka? Miért esik áldozatul ennyi ember ennek a szörnyűségnek, holott mindjüknél mások a körülmények? A meglazult erkölcsök, a túlzott függetlenség, esetleg a TMI felel az elhidegülésért?

Ahogyan a barátaimmal egyre mélyebben beleástuk magunkat a kihűlt kapcsolatok elemzésébe, kiderült számomra, hogy egyetlen, egyetemlegesen megnevezhető ok merült fel, az időhiány. Sokuk panaszkodott a munkájára. Volt, aki az eltérő időbeosztást okolta, míg más a stresszes légkört, melyet nem tudott maga mögött hagyni, és megint más a kötetlen munkaidőt. Értetlenül vakartam a fejem, és valószínű grimaszokat is vághattam, mert volt, aki megkérdezte, mivel nem értek egyet – aki ismer, az már jól tudja, ha hunyorítok, elhúzom a szám, vagy vonogatom a szemöldököm, akkor van hozzáfűzni valóm a dolgokhoz –, és valóban felmerült bennem pár kérdés.

A saját meglátásaim

Aláírom, az utóbbi időben megváltoztak a munkapiaci körülmények. Az embereknek még többet kell hajtaniuk azért, hogy megtartsák a jelenlegi pozíciójukat, és még ennél is jóval keményebben helytállni, ha előre is szeretnének lépni a ranglétrán. Legyen szó alkalmazottról, szabadúszóról vagy magánvállalkozóról, mindenkinek sokkal több időt kell a munkájába fektetnie. Látom, tapasztalom ezt a jelenséget, mégsem értem, hogyan vezethet ez egy kapcsolat végéhez. Hiszen, gondoljunk csak bele, sosem volt egyszerű megélni, bármelyik korszakot is vesszük alapul, mégis közel 8 milliárdan élünk a földön. Mi változhatott meg akkor?

Határozottan az emberek hozzáállása! Mit teszünk, ha elromlik a telefonunk? Elvisszük megjavíttatani vagy újat veszünk? Esetleg, ha a garancia lapon még érvényes dátum szerepel, az előbbi mellett döntünk, de döntő többségben az utóbbinál. Tudom, egy érzelmi kapcsolatot nem lehet összehasonlítani egy használati tárggyal, csakhogy pontosan ezt tesszük!

Tárgyiasítjuk a kapcsolatainkat, és ha nem vesszük hasznát, esetleg időhiányban szenvedünk, könnyedén átrangsoroljuk. Túl sok energiát fektetünk a karrierépítésbe és a megélhetésbe, kinek lenne még kedve egy fárasztó nap után a párkapcsolatát is csiszolgatni? Kompromisszumot kötni? Helyre hozni, egy hibát, ami nem jelenti a véget, csak esetleg nagyobb energiabefektetést igényel? Még mit nem!

Miért jutottunk ide?

Okolhatnánk a társadalmat, a médiát vagy a TMI-t, én mégis úgy gondolom, hogy mindenki a saját tetteiért felelős. A szabadságot áhítjuk, miközben birka módon követünk irányzatokat, és hallgatunk a barátaink, családunk, legrosszabb esetben vadidegenek szavára. Elhisszük, hogy normális az, ha eldobunk egy kapcsolatot, ahelyett, hogy dolgoznánk rajta, mert a függetlenségünk, az egyéni értékeink fontosabbak, mint a Mi. Mégis, én azt mondom, legyen akármilyen nehéz a munka és a magánélet között lavírozni, jöjjön akármennyi akadály, én fogom eldönteni, meddig úszok az árral szemben, és amíg a másik fél is így vélekedik, tulajdonképpen nem is egymagam viselem az olykor égig emelkedő hullámokat. Ez veszett ki ma már sokunkból, a kitartás és a hit, egymásban, a jelenben, a jövőben, és saját magunkban!

Ezek ellenére amondó vagyok, van, amit már nem lehet megjavítani, és amibe nem érdemes energiát fektetni. Azonban ezt csak mi érezhetjük, hogy ez azért történik, mert a kapocs, tényleg nem volt az igazi, vagy csak azért, mert nem volt elég kitartásunk, hogy megtudjuk, vajon azzá válhatott volna.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást