Borítókép: IMDb
Vannak filmek, amelyeket egyszerűen csak megnézünk, aztán néhány óra múlva már nem is gondolunk rájuk. És vannak olyan történetek, amelyek valamiért velünk maradnak – egy gondolat, egy érzés vagy egy jelenet még napokkal, hetekkel vagy hónapokkal később is visszatér. Az Üzenetek Isabelle-nek ilyen film lett.
Az idei nyár egyik legnagyobb filmes meglepetése nemcsak meghatott, hanem el is gondolkodtatott az életről, a veszteségekről, a kapcsolódásról és arról, hogy milyen váratlan módokon találhat ránk a remény. Olvass még a témában
Talán azért is fogott meg ennyire, mert sokszor érzem úgy, hogy a 90-es évek és a 2000-es évek elejének filmjeiben sokszor volt valami különleges: egy őszinteség, melegség és időtálló báj, ami miatt évekkel később is emlékszünk rájuk, manapság viszont ritkábban találkozom ilyen történetekkel. Az Üzenetek Isabelle-nek modern köntösben is visszahozza ezt az érzést: egyszerűen csak mesél az emberi kapcsolatokról, a szeretetről és azokról az érzésekről, amelyek mindannyiunk számára ismerősek.
Egy történet a gyászról és az újrakezdésről
A film főszereplője Jill, aki testvére, Isabelle elvesztése után addigi szokásához híven továbbra is hangüzeneteket küld neki. Ezek az üzenetek számára egy utolsó kapcsolódási pontot jelentenek, ahol kimondhatja mindazt, amit érez, megoszthatja a fájdalmát, a bizonytalanságait és a mindennapjait.
A sors azonban különös fordulatot tartogat számára: az Isabelle-nek szánt üzeneteket egy texasi ingatlanügynök, Wes kapja meg, aki így Jill legőszintébb gondolatainak és legféltettebb titkainak is az ismerője lesz.
Ez a különleges helyzet adja a film egyik legszebb üzenetét is: néha valaki úgy kerül közel hozzánk, hogy először nem a külsőségeinket vagy a tökéletes oldalunkat látja, hanem azt, akik valójában vagyunk.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
