Jelenlétükkel tanítják, hogy mi az ártatlanság, a természetesség, a tapintatos igazmondás…
A legártatlanabbak. Mindenkinek hisznek, mert a maguk világát vélik meglátni a másik emberében. Saját belső mikrovilágukat vetítik ki – azaz egyszerűbben: magukból indulnak ki. Ők a világ közepe. Elhiszik, ha ők nem látják magukat a kukucs-játék során, akkor a szemlélő sem látja őket. Varázsolnak.
Hogy nincs bennük világszenny – legalábbis az első években –, hogy nem fertőzték meg őket sem normák, sem nézetek, sem kőbe vésettnek, ekként pedig meghazudtolhatatlannak, kétségbevonhatatlannak titulált szabályok, azt a szemük ragyogásából, csillogásából láthatjuk.
Örömük tiszta, makulátlan. Felnőttként gyakran elcsodálkozhatunk meghitt derűjük láttán. Hogy ugyanolyan vidáman és elégedetten tudnak örülni a verőköltő bodobács piros-fekete mintáinak, mint a madártrillának és a mókus szemrevételezésének. Olvass még a témában
A leghitelesebbek, a legigazmondóbbak. És mindezt teszik olyan egyértelmű tapintatossággal és éleslátással, hogy gyakran az a benyomásunk támadhat: a vesénkbe látnak. Nincs és nem is lehet előttük titkunk, mert nem szavak, hanem intuíció, egy utánozhatatlan belső bölcsesség és tisztánlátás alapján „ítélnek”. A gyermekek világa egy kis világ a mi nagy felnőtt-világunkban. Egy láthatatlan burokkal körbeölelt törpeuniverzum, amit felsőbb erők védelmeznek, óvnak. Kár, hogy rövid ideig tart. Kár, hogy „kell” nekik „belépni” a felnőttek világába. De amíg ez van, míg a saját világukban létezhetnek: tanuljunk patyolatszemű, Nap-szívű, muzsikahangú gyermekeinktől!
