Furcsán hangozhat, de mióta több konfliktusunk van a párommal, valójában sokkal jobb a kapcsolatunk. Pedig mindent megtettünk azért, hogy a nézeteltéréseket elkerüljük – és nem is sejtettük, hogy valójában ezzel ártunk a legtöbbet magunknak.
Mindketten konfliktuskerülők vagyunk, méghozzá nem véletlenül: különböző gyerekkori tapasztalatok, traumák, bizonytalanságok alakították ki bennünk azt a reflexet, hogy a vitákat jobb elkerülni, a feszültségeket jobb lenyelni, és ha valami gond van, akkor majd „magától megoldódik”.
Ez a mintázat sokáig észrevétlenül kúszott be a kapcsolatunkba is. Ha valami bántott minket, inkább magunkban tartottuk. Ha másképp gondoltunk valamire, inkább úgy tettünk, mintha nem vennénk észre a különbséget. Ha valami nem tetszett, csendben hátrébb léptünk, és reméltük, hogy a másik majd kitalálja, mi a baj. Így persze egyikünk sem sértődött meg látványosan, nem voltak viták – de közben szépen lassan nőtt bennünk egy láthatatlan teher: a kimondatlan sérelmek, a félreértések, a felgyülemlett feszültség. Olvass még a témában
És ahogy az lenni szokott, ami nem kerül felszínre időben, az egyszerre szakad ki. Nálunk is így történt. Gyakran egy ártalmatlannak tűnő helyzetből hatalmas veszekedés lett, és hirtelen minden addig visszatartott érzés, csalódás, bizonytalanság és fájdalom utat talált magának. Időbe, és sok ilyen veszekedésbe került, hogy megértsük: amit eddig csináltunk, két összeveszés között, az nem a béke, hanem a csendes pusztulás forgatókönyve volt.
