Nagyon sok önismeretre, egyéni és közös munkára volt szükség ahhoz, hogy képesek legyünk máshogy működni. Hogy megtanuljuk: a konfliktus nem egyenlő azzal, hogy „baj van”. A konfliktus lehetőség. Egy tér, ahol beszélhetünk az érzéseinkről, szükségleteinkről, határainkról. Lehetőség arra, hogy tisztázzunk, hogy megoldjunk, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
Az egyik legfontosabb lépés ezen az úton az volt, hogy megtanuljuk nem támadásnak venni a másik problémáit. Ez eleinte nagyon nehéz volt. Amikor valaki azt mondja, hogy „figyelj, ez és ez rosszul esett”— egy konfliktuskerülő ember első gondolata nem az, hogy „oké, beszéljük meg”, hanem az, hogy „uramisten, valamit elrontottam, összeomlik minden, jobb, ha most elkezdem hárítani a felelősséget, sőt megpróbálok meggyőzni mindenkit, hogy ez az egész meg sem történt”.
De ahogy egyre többet gyakoroltuk, egyre világosabb lett, hogy ha valaki elmondja, mi bántja, az nem kritika a személyünk ellen, hanem bizalom. Azt jelenti: elég fontosnak tartom ezt a kapcsolatot ahhoz, hogy ne magamban cipeljem tovább a feszültséget.
Olvass még a témában
Az áttörés az volt, amikor megtapasztaltuk: a problémát felhozni biztonságos. Hogy a másik fél nem sértődve reagál, nem védekezéssel hárít, nem elfordul, hanem meghallgat. Tényleg meghallgat. Igyekszik megérteni. És együtt keresi velünk a megoldást arra, hogyan lehetne nekünk jobb. Ez a fajta biztonságérzet elképesztően felszabadító. Hirtelen nem kell többé magunkban puffogni, nem kell találgatni, hogy vajon mit gondol a másik. Nem kell csendes, passzív-agresszív táncokat járni egymás körül.
