Az első igazi döbbenet
A legtöbben éppen a 30-as, 40-es éveikben jönnek rá, mivel küszködnek, ráeszmélnek, találkoznak a trauma tényével, ám ezzel együtt megérkezik számukra a nyomás is: „már túl késő”. A 20-as években nem érezni annyira sem a nyomást, sem a traumát. Ilyenkor mindenhonnan azt halljuk, hogy „hibázni kell”, mielőtt megtaláljuk az igazit, és muszáj „tapasztalatot gyűjteni” az élet minden területén. A többségben fel sem merül, hogy gyerekkori traumákkal kellene foglalkoznia.
Ráadásul a 20-as évek első felében mindenképpen, de sokan még a 30-as éveik közepéig is nagyon összetett életet folytatnak. Adott esetben több helyen dolgoznak, több kapcsolatuk van, pörgősek a mindennapjaik, így viszont akaratlanul, de elfedik a traumájukat. Nem mindenkit, de vannak, akiket támogatnak a szülők, így a felnőtt-élet működéséhez szükséges rutinok hiánya sem ütközik ki.
Sokan nem jönnek rá, mennyire kiszolgáltatottak, míg arcul nem csapja őket valamilyen váratlan helyzet, pl. a szülők halála, gondozásra szorulása, egy nem várt terhesség, vagy egy semmiből érkező szakítás.
A korai életszakaszokban szinte hiányoznak azok a tényezők, amelyek jelentős felelősséggel járnának, így a pszichológiai próbák gyakran későbbre maradnak. Vannak, akik a 30-as, mások inkább a 40-es éveikben találkoznak velük.
Minél fiatalabbak vagyunk, jellemzően annál kisebbet tudunk kockáztatni, és ahogy haladunk előre az időben, úgy csúcsosodik ki egyre jobban a felelősségünk. Ugyan mindenkinek más és más az életvonala, de úgy fest, inkább a 30-as évek második fele, valamint a 40-es és 50-es évek azok, amelyekben nehézzé tud válni az élet, főleg akkor, ha különféle traumákat is cipelünk magunkkal. Olvass még a témában
