Véleménycikk: Schuszter Borka
A munka a napunk jelentős részét teszi ki – még akkor is, ha szeretünk nem gondolni erre. Tény, hogy nem barátkozni járunk be, nem is feltétlenül önmegvalósítani, hanem egyszerűen azért, hogy legyen miből befizetni a számlákat, vagy beülni valahová a valódi barátainkkal. Mégis, az a közeg, amiben ezt a napi 8-9 órát töltjük, elkerülhetetlenül hat ránk. És ebben a közegben az emberek kulcsszereplők.
Sokáig próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy „nem kell mindenkivel jóban lenni”. Ez részben igaz is. Nem kell közös programokat szervezni minden kollégával, nem kell mély beszélgetéseket folytatni, és nem kell mindenkit szeretni a munkahelyen. De van egy határ, ami után már nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki nem a kedvenc emberünk. Hanem arról, hogy kifejezetten idegesít, feszültté tesz, vagy rosszabb esetben rombolja a mindennapi működésünket.
Egy nehéz kolléga jelenléte alattomosan hat
Ami eleinte csak apróságnak, jelentéktelen bosszúságnak tűnik, idővel összeadódik. Már reggel úgy indulunk el, hogy tudjuk, vele is találkozni fogunk. Elkezdünk bizonyos helyzeteket kerülni, visszafogjuk magunkat, vagy épp túlkontrolláljuk a reakcióinkat. És bár ez kívülről talán nem látszik drámainak, belül folyamatos feszültséget termel. Olvass még a témában
Ez a fajta stressz ráadásul könnyen átszivárog más területekre is. Türelmetlenebbek leszünk, hamarabb elfáradunk, és néha még haza is visszük a rossz hangulatot. Egy ponton pedig felmerül a kérdés: tényleg megéri ez?
Mielőtt azonban valaki azonnal a felmondáson kezdene gondolkodni, érdemes végignézni a lehetőségeket.
A kezdő lépés: kommunikáció
Az egyik legegyszerűbb – bár korántsem legkönnyebb – lépés a kommunikáció. Nem konfrontatív módon, inkább tisztázó jelleggel. Sok esetben kiderül, hogy a másik fél nincs is tudatában annak, hogy zavaróan viselkedik. Persze ez nem mindig vezet megoldáshoz, de néha már az is segít, ha kimondunk bizonyos dolgokat.
Ha ez nem működik, ott van a határhúzás. Nem kell mindent szó nélkül eltűrni. Lehet szabályokat felállítani a közös munkában, lehet jelezni, mi fér bele és mi nem.
Ez nem konfliktuskeresés, inkább önvédelem.
Egy másik opció a környezeten belüli változtatás: más projektek keresése, csapatváltás, vagy akár egy vezető bevonása. Ez utóbbi sokak számára kényelmetlen, de bizonyos helyzetekben indokolt lehet – különösen akkor, ha a probléma tartós és a munkavégzést is akadályozza.
A végső lépés: felmondás
És igen, ott van a felmondás is, mint végső lépés. Elsőre radikálisnak tűnhet „csak” egy kolléga miatt otthagyni egy munkahelyet, de a valóság ennél árnyaltabb. Ha valaki tartósan rosszul érzi magát egy közegben, az előbb-utóbb a teljesítményére, a mentális állapotára és az életminőségére is hatni fog. Ebben az értelemben a váltás lehet egyfajta önvédelem.
Ugyanakkor ennek is vannak következményei. Egy új munkahely mindig bizonytalanabb terep, és nincs garancia arra, hogy ott mindenki könnyebb eset lesz. Sőt. Könnyen lehet, hogy egyetlen problémás ember helyett kapunk hármat, csak más formában.
Szerintem ugyanakkor a kérdés végső soron nem az, hogy „megéri-e”, hanem az, hogy megpróbáltunk-e mindent a váltás előtt. Ha minden ésszerű lépést végigjártunk, és még mindig ugyanott tartunk, akkor a felmondás már nem menekülésnek tűnik, hanem tudatos döntésnek, amit a saját mentális egészségünk érdekében érdemes lehet meghozni.
