„Örülhetek, hogy egyáltalán van munkám.” Sokszor halljuk ezt, és talán te magad is gyakran szoktad mondani. Valóban sokan vannak, akik úgy érzik, hálával tartoznak annak, aki alkalmazta őket, pedig – néhány extrém esetet leszámítva – nem lenne több okunk arra, hogy hálát érezzünk valakinek, aki fizet a munkánkért, mint annak, aki munkát kap a pénzéért cserébe. Akkor meg miért gondoljuk mégis úgy, hogy tartozunk valamivel annak, akinek a pénzéért már megdolgoztunk?
Az imposztor-szindróma is szerepet játszhat. Azoknál a munkavállalóknál, akik nem biztosak abban, hogy megérdemlik az állásukat, annak ellenére, hogy képzettek és/vagy jók benne, kialakulhat az alkalmatlanság érzése, ami miatt úgy érzik, hálásnak kell lenniük a munkáltatójuknak, hogy egyáltalán alkalmazza őket.
A nők különösen ki vannak téve az imposztor-szindrómának, és előfordulhat, hogy túl nagy hálát adnak munkájukért. Felmérések szerint az elmúlt hónapokban a latin és a fekete amerikaiakat lényegesen nagyobb mértékben érintették a járvány okozta elbocsátások, mint a fehér amerikaiakat. Olvass még a témában
Nem nehéz elképzelni, hogy a helyzet a hazai kisebbségek körében is hasonló lehet. Ezeknek a csoportoknak azon tagjai akik megtartották munkájukat, valószínűleg nyomást éreznek a hála kifejezésére – még akkor is, ha egyébként nem ideálisak a munkakörülményeik, vagy maga a munka nem lelkesíti őket.
