Rengetegen vannak, akik az elmúlt hónapokban elveszítették az állásukat, vagy a túlélésért küzdenek. Mégis fontosnak tartom, hogy észben tartsuk: az, ha munkát kapunk, nem adomány, hanem üzlet, amin mindkét fél nyer.
„Örülhetek, hogy egyáltalán van munkám.” Sokszor halljuk ezt, és talán te magad is gyakran szoktad mondani. Valóban sokan vannak, akik úgy érzik, hálával tartoznak annak, aki alkalmazta őket, pedig – néhány extrém esetet leszámítva – nem lenne több okunk arra, hogy hálát érezzünk valakinek, aki fizet a munkánkért, mint annak, aki munkát kap a pénzéért cserébe. Akkor meg miért gondoljuk mégis úgy, hogy tartozunk valamivel annak, akinek a pénzéért már megdolgoztunk?
Az imposztor-szindróma is szerepet játszhat. Azoknál a munkavállalóknál, akik nem biztosak abban, hogy megérdemlik az állásukat, annak ellenére, hogy képzettek és/vagy jók benne, kialakulhat az alkalmatlanság érzése, ami miatt úgy érzik, hálásnak kell lenniük a munkáltatójuknak, hogy egyáltalán alkalmazza őket.
A nők különösen ki vannak téve az imposztor-szindrómának, és előfordulhat, hogy túl nagy hálát adnak munkájukért. Felmérések szerint az elmúlt hónapokban a latin és a fekete amerikaiakat lényegesen nagyobb mértékben érintették a járvány okozta elbocsátások, mint a fehér amerikaiakat.
Nem nehéz elképzelni, hogy a helyzet a hazai kisebbségek körében is hasonló lehet. Ezeknek a csoportoknak azon tagjai akik megtartották munkájukat, valószínűleg nyomást éreznek a hála kifejezésére – még akkor is, ha egyébként nem ideálisak a munkakörülményeik, vagy maga a munka nem lelkesíti őket.
