„Nem féltékeny vagyok, csak logikusan végiggondolva ez a helyzet gyanús” – mondta nemrég egy barátnőm. „Nem bántott meg, csak rosszul jött ki az egész” – hallottam egy másiktól az otthoni karácsonyi beszámoló során. Ezek a mondatok szöget ütöttek a fejemben, azóta pedig tudatosan figyelem őket. Nem csak másokon, magamon is. Mintha az érzéseink önmagukban nem lennének elég elfogadhatóak, ezért rögtön melléjük próbálnánk tenni egy lábjegyzetet. Kontextust. Vagy, ha úgy tetszik, egy felmentést.
Mintha attól félnénk, hogy ha csak úgy hagyjuk létezni az érzéseinket, akkor túl sokak lesznek, esetleg mi magunk válunk túl sokká.
Sokunkat úgy neveltek, hogy az érzésekhez magyarázat kell. Nem az volt a kérdés, hogy mit érzel, hanem hogy „miért érzed így”. És ez a miért gyakran nem kíváncsiság volt, hanem bírósági kérdés. Bizonyítsd be, hogy amit érzel, jogos. Hogy nem túlzó. Hogy nem vagy hisztis, érzékeny, hálátlan. Így tanultuk meg nagyon korán, hogy az érzés önmagában kevés – meg kell védeni, meg kell indokolni, hogy miért érezzük azt, amit. Olvass még a témában
Az érzéseink megértése persze lehet valóban nagyon hasznos eszköz, ami megállítja, hogy bekerüljünk egy spirálba, segít megérteni, hogyan tudunk rájuk reagálni, mi az a valódi probléma, ami kiváltja őket, és arra hogyan tudunk megoldást találni. Könnyű azonban beleesni abba a hibába, hogy azonnal ezt a magyarázatot kezdjük keresni, ahelyett, hogy csak elfogadnánk, hogy most érzünk valamit.
A magyarázás ugyanis biztonságosabbnak tűnik, mint az átélés
Ha elemezzük, keretezzük, racionalizáljuk, akkor mintha távolabb kerülne tőlünk az érzelem, ami most esetleg nem éppen kellemes. Ám ha az érzést boncasztalra tesszük, már nem bennünk történik, hanem „tárgya” lesz a gondolkodásunknak. Egy projekt. Egy probléma, amit meg lehet oldani. Csakhogy közben elfelejtünk benne lenni.
Pedig az érzések nem problémák, hanem jelzések. Nem azért jönnek, hogy elemekre cincáljuk őket, hanem hogy meghalljuk. A düh nem magyarázatot kér, hanem teret. A szomorúság nem elemzést, hanem időt. A félelem nem logikát, hanem biztonságot. Amikor rögtön értelmezni kezdjük az érzéseinket, gyakran pont azt az információt nyomjuk el, amit hoznának.
Van persze ebben egy erős kontrollvágy is. Az érzések kiszámíthatatlanok. Ha megélem őket, nem tudom, meddig tartanak, hova vezetnek. Ha megmagyarázom, akkor úgy érzem, kézben tartom a helyzetet. Okos vagyok, reflektált, érett.
Csakhogy az érzelmi érettség nem ott kezdődik, hogy mindent azonnal megértünk, hanem ott, hogy elbírjuk azt, amit érzünk.
És hogy csak elfogadjuk, hogy most éppen ez történik a lelkünkben.
Talán az lenne a legnagyobb felszabadulás, ha megengednénk magunknak ezt a fajta egyszerűséget. Hogy nem kezdünk el magyarázkodni rögtön. Nem tesszük zárójelbe az érzelmet, és kezdjük el analizálni az okokat. Nem sietünk túl lenni rajta, hanem ott maradunk vele egy kicsit. Kényelmetlenül, bizonytalanul, de őszintén. Mert az érzéseink nem akkor lesznek a helyükön, amikor megértjük őket, hanem amikor végre megélhetjük őket.