A túlórázás nem erény, hanem tünet
Először is szögezzük le: nem azokról beszélek, akik körülményeik szerencsétlen alakulása miatt rákényszerülnek, hogy több műszakban, vagy több munkahelyen dolgozzanak. Teljesen egyértelmű, hogy ők is jobb életet érdemelnek, de ők nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy megválogatják a munkáikat.
Amit teljesen abszurdnak tartok, az az, hogy vannak akár középvezető, vezető beosztásban dolgozók, vagy egyszerűen olyan irodai törtetők, akik, mintha önként és dalolva sétálnának bele a munkahelyi húsdarálóba.
Senki sem vitatja, hogy néha szükség lehet pluszmunkára egy-egy határidős projekt miatt, és azt is remek dolognak tartom, ha valaki valóban úgy érzi, hogy a munkája van olyan fontos és értékes számára, hogy érdemes annak alakulását – egy egészséges mértékig – a szívén viselnie. A probléma az, amikor a túlórázás nem kivétel, hanem elvárás, és még elismerést is kap érte az, aki rendszeresen túlhajtja magát.
Ez egy veszélyes és káros kultúrát teremt, amely normalizálja a munka és a magánélet közötti egyensúly teljes felborulását. Az ilyen mentalitás nemcsak hogy kizsigereli az embereket, hanem azt is üzeni: ha nem dolgozol folyamatosan a végkimerülésig, nem vagy elég elkötelezett. És minden, ami a munkádon kívül van, nem lehet elég értékes. Olvass még a témában
