Valami nagyon félrement a modern munkakultúrában, ha a túlórázást és az állandó leterheltséget egyfajta érdemként kezeljük. Hányszor hallottad már, hogy valaki dicsekedve meséli, hány órát húzott le egy nap, vagy hogy hónapok óta nem vett ki egy szabadnapot sem? És hányszor láttad, hogy valaki elismerően bólogat erre, esetleg meg is próbál rátompfolni azzal, hogy ő meg hetek óta nem aludta ki magát, mintha az lenne a siker mércéje, hogy feláldozzuk az egészségünket és a jólétünket a munka oltárán? Mintha az élet célja az lenne, hogy az ember teljesen kimerítse magát a munkahelyén, és ettől válna igazán értékessé.
VIDEO Nagy éves horoszkóp 2025: így alakul az éved személyes és munkahelyi fronton
A túlórázás nem erény, hanem tünet
Először is szögezzük le: nem azokról beszélek, akik körülményeik szerencsétlen alakulása miatt rákényszerülnek, hogy több műszakban, vagy több munkahelyen dolgozzanak. Teljesen egyértelmű, hogy ők is jobb életet érdemelnek, de ők nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy megválogatják a munkáikat.
Amit teljesen abszurdnak tartok, az az, hogy vannak akár középvezető, vezető beosztásban dolgozók, vagy egyszerűen olyan irodai törtetők, akik, mintha önként és dalolva sétálnának bele a munkahelyi húsdarálóba.
Senki sem vitatja, hogy néha szükség lehet pluszmunkára egy-egy határidős projekt miatt, és azt is remek dolognak tartom, ha valaki valóban úgy érzi, hogy a munkája van olyan fontos és értékes számára, hogy érdemes annak alakulását – egy egészséges mértékig – a szívén viselnie. A probléma az, amikor a túlórázás nem kivétel, hanem elvárás, és még elismerést is kap érte az, aki rendszeresen túlhajtja magát.
Ez egy veszélyes és káros kultúrát teremt, amely normalizálja a munka és a magánélet közötti egyensúly teljes felborulását. Az ilyen mentalitás nemcsak hogy kizsigereli az embereket, hanem azt is üzeni: ha nem dolgozol folyamatosan a végkimerülésig, nem vagy elég elkötelezett. És minden, ami a munkádon kívül van, nem lehet elég értékes.
