De hol van a határ?
Nehéz persze kívülről megmondani, hogy egy kapcsolat meddig egészséges, és mikortól válik kizsákmányolóvá. Azt gondolom, hogy a kulcs az egyensúlyban lehet. Egy kapcsolatban időnként természetes, hogy az egyik fél többet ad, főleg, ha a másik éppen egy nehezebb helyzeten megy keresztül, de hosszú távon mindkét fél felelőssége, hogy dolgozzon önmagán, fejlődjön, és aktív résztvevője legyen a közös életnek. Ha az egyik fél mindig „karbantartja” a másikat, miközben ő maga egyedül vívja az önismereti harcait, az nem partnerség, hanem érzelmi egyenlőtlenség.
A nőknek – akik gyakran érzékenyebbek az érzelmi szükségletekre – joguk van ahhoz, hogy ne csak adjanak, hanem kapjanak is. Hogy ne anyukái legyenek a párjuknak, hanem társai. És joguk van ahhoz is, hogy kimondják: „szeretlek, de nem vagyok a terapeutád, nem vagyok a személyi asszisztensed, és nem az anyukád vagyok sem”.
Az igazi egyenlőség ott kezdődik, amikor mindketten képesek felelősséget vállalni – nem csak a kapcsolatért, hanem saját magukért is. És ez az, amit ma már igenis elvárhatunk. Olvass még a témában
