Egy nő valóban mindent megtenne azért, hogy legyen gyermeke – és adott esetben azért is, hogy ne. Azonban akadnak olyan élethelyzetek, amikor a természet dönt helyettünk, és megtörténik a vetélés. Ezek a gyermekek sosem születtek meg, mégis szörnyen nehéz őket elengedni.
Különleges kapcsolat
A várandósság minden nő életében különleges és meg nem ismételhető folyamat anya és gyermeke között. Olyan szoros testi-lelki kapocs, függés ez, amit szavakkal le sem lehet írni. Az igazi kötődés ugyan a gondoskodás során alakul ki, de a legtöbb anya már akkor elkezdi igazán szorosra fűzni a szálakat a benne növekvő gyermekkel, amikor a jelenlétére még csak két, frissen száradt csík utal a terhességi teszten.
Még a tervezett gyermekek esetében is sűrűn előfordul, hogy nem csak öröm, hanem egyúttal riadalom és félelem is társul a várandóssághoz, de ez teljesen normális érzés, és gyorsan felülkerekednek a pozitív gondolatok. Azonban sok olyan eset is akad, hogy a nem várt gyermekáldást követően szintén annyira beleéli magát az anya a terhességbe, hogy amikor sajnálatos módon elvetél, valóban hatalmas ürességet és hiányérzetet tapasztal. Ez aligha magyarázható mással, mint azzal a különleges kapcsolattal, ami szinte azonnal kialakul az anya és gyermeke között.
A várandósság során az apa, de különösen az anya egyfajta teremtő képében tetszeleg, és ez nem feltétlenül tudatosodik, de ott bújik a mélyben. Amikor elveszítesz egy babát, azzal egyúttal saját magad egy részét is elveszíted, és sérül az önképed, az a magabiztosság, amit a teremtés ereje biztosít számodra.
Kép forrása: nata3081.gmail.com/Depositphotos.com
Elképzeljük a jövőt, ami esélyt sem kapott
Nem kevésbé fájó pont, hogy a gyermek elvesztésével egyúttal az elképzelt jövőnek is búcsút mondhatunk. Nyilván mindenki hajlamosabb egy sokkal szebb és jobb jövőt lefesteni magának, mint ami általában be szokott következni, főleg az első gyermek esetében nézzük rózsaszín szemüvegen keresztül a ránk váró feladatokat. Ettől függetlenül még ugyanúgy fáj, amikor rajtunk kívül álló és befolyásolhatatlan okok miatt elveszik tőlünk a meg nem született gyermekünket – ráadásul a legtöbb esetben probléma az is, hogy egyszerűen nincs kire haragudni.
Nincs magyarázat, nincs felelős, így aztán a legtöbb anya saját magát kezdi el okolni.
Ez tűnik „célszerűnek”, hiszen mégiscsak az anya az, aki biztosítja a magzat számára a fejlődéshez szükséges körülményeket, tápanyagokat. Ez – azon felül, hogy a legkevésbé sem segít a helyzeten –, még csak nem is minden esetben igaz a vetélésre kivetítve. A korai vetélések hátterében a legtöbbször fejlődési, genetikai rendellenességek állnak, és bármennyire is fájdalmas, általában természetes szelekció történik, amit nyilván nem tudunk az egyén szintjén felülírni.
A spontán vetélésre képtelenség felkészülni. Sem a várandósság elején, sem a vége felé nem számít senki arra, hogy a megfogant gyermeke egyszer csak „eltűnik”. Pontosan a váratlansága miatt olyan nehéz elengedni a meg nem született gyermekeket, hiszen az anyává válás nagyon bonyolult, érzelemgazdag folyamata nem teljesül be, sőt, egyszerűen egyik napról a másikra véget ér. Ilyenkor marad egy űr, egy be nem tölthető hely, ami a kérdéseken és kételyeken felül nem igazán hagy mást maga után.
Örökre velünk marad
Akármi is váltja ki a spontán vetélést vagy magzatelhalást, ha a nő tisztában volt azzal, hogy teherbe esett, egész életében el fogja kísérni ez a gondolat. Eszébe fog jutni akkor, amikor eljött volna a szülés ideje, megemlékezik majd az évfordulókon, és néhány év után arra fog gondolni, hogy „most már lehetne egy tízéves gyermekem”.
A gyász ott marad a mindennapokban, továbbra is megfoghatatlannak tűnik, ezért aztán, ha még évek múltán sem tudod túltenni magadat rajta, akkor ideje szakemberhez fordulnod.
Számos gyászszertartás, gyászfeldolgozási kör működik, amikben szakértők segítenek megfogalmazni és feldolgozni a tragédiákat. Ez nem egy szégyellnivaló dolog, és nem vagy vele egyedül: a felmérések alapján minden negyedik nő átéli életében egyszer.