Vannak emberek, akik azzal töltik életük tetemes hányadát, hogy mestereivé váljanak a vitatkozásnak. Ők azok, akiknek semmi sem elég jó, akik hibát keresnek mindenben, akik vitatkoznak, piszkálódnak, szekálnak mindenkit. Zsuzsa is ilyen ember volt, megkeserítve ezzel családja, közeli és távoli ismerősei életét.
– Hogy lehet ilyen pocsék kávét főzni! – borította ki látványosan a mosogatóba az egyébként finoman illatozó nedűt, majd kis híján a férje fejéhez csapta a csészét.
– De én…
– De TE? Most is csak mentegetőzöl ahelyett, hogy arra a tojásra figyelnél… mindjárt odaégeted, te szerencsétlen! Alkalmatlan vagy bármire, semmit se lehet rád bízni… – és csak mondta, mondta, fröcsögte a bántó szavakat.
Aznap délelőtt még alaposan kiosztotta a postást (miért nem hozza időben a reggeli lapokat); a gázóra-leolvasót (miért nem a pontos óraállás szerepelt a múlt havi számlán); a sarki boltost (tegnap nem volt elég friss a kenyér, és büdös volt a felvágott).
De mindennek lehordta a zöldségest (becsapta az őszibarack mérésénél 10 dekával); az adóügyi előadót (milyen alapon küldte ki az adótartozásáról szóló csekket) – a fél világot.
Hazafelé tartva a játszótér mellett vezetett el az útja. Mivel nagyon elfáradt, letelepedett az egyik padra. Igaz, idegesítette a gyerekek sivalkodása, de képtelen volt tovább menni. Az egyik sapkás kislány két marokkal szórta a lehullott faleveleket, és kacagva nézte, ahogy cikkcakkban, pörögve, táncolva hullottak alá. Az édesanyja is nevetett. Zsuzsa nem tudta szó nélkül hagyni az esztelen játékot:
– Miért hagyja, hogy összeszemetelje a járdát? Maga fogja feltakarítani? Egy felnőttnek igazán lehetne annyi esze, hogy ne engedjen meg ilyesmit!
Az anyuka csodálkozva nézett a középkorú, szikár asszonyra.
– Csak játszik… – mentegetőzött mosolyogva.
– És ez maga szerint játék? Mert szerintem csak egy elkényeztetett gyerek idióta ámokfutása…
– Valóban? Úgy gondolja? Akkor most jól nézze meg ezt az „elkényeztetett” gyereket. – mondta, és levette a kislány sapkáját egy pillanatra. A kopasz kis fej szinte fénylett a napsütésben. – 6 hónap óta most először jöhetett ki úgy a friss levegőre, hogy ne kelljen szájmaszkot tennie, és kesztyűt húznia… Maga ezt ámokfutásnak nevezte?
Zsuzsa nem tudott megszólalni, annyira mellbe vágta, amit látott és hallott.
– Én sokkal inkább kétségbeesett versenyfutásnak nevezném… – törölt le egy könnycseppet lopva az anyuka a szeme sarkából. – Kívánom, hogy magának soha ne legyen ilyesmiben része…
– Sajnálom… – suttogta Zsuzsa, és oly régóta először elszégyellte magát.
– Kislányom! Nem ennél egy kis gyümölcsöt? – fordult a kicsihez, és egy hatalmas hamvas őszibarackot nyújtott felé. A kislány boldog mosollyal elfogadta.
– Köszönöm. Otthon majd megeszem… – mondta, majd kézen fogva édesanyját elsietett.
Zsuzsa hosszan nézett utánuk: nézte-nézte a vidáman fecsegő kislányt, és a terhek súlyától görnyedt anyukát. Hirtelen minden bosszúsága porszemnyinek tűnt. Fogadalmat tett: ezentúl nem fogja hagyni, hogy rossz természete megkeserítse a mindennapjaikat. Hiszen az élet nem más, mint versenyfutás. Csak az nem mindegy, hogy a problémák, betegségek elől kell futni; vagy egy szép, boldog élet eléréséért…