Az ő széke számomra nem jelentett vágyott célt. A mindennapos rohanás, a folyamatos tűzoltás, a felelősség terhe alatt megfáradt tekintete nem volt inspiráló számomra. Az ő sikereinek ára az volt, hogy lemondott arról a kreatív szabadságról, amire én egész pályafutásom alatt vágytam. Akkor vált világossá: ha továbbmegyek ezen az úton, könnyen lehet, hogy pár év múlva tényleg ott leszek, ahol most ő, de azzal együtt azt is el kell fogadnom, hogy valami, ami igazán fontos nekem, útközben elveszik.
Nem sokkal később úgy döntöttem, szabadúszó leszek. Lépés volt az ismeretlenbe, tele bizonytalansággal, de egyvalamiben biztos voltam: így végre a magam főnöke lehetek.
Azóta sokszor néztem végig, ahogy volt kollégáim és egyetemi évfolyamtársaim száguldanak előre a karrier sztrádán. Ma közép- és felsővezetői pozíciókban ülnek, fontos döntéseket hoznak, tekintélyt parancsoló irodáik vannak, és gyakran olyan címekkel mutatkoznak be, amik azonnal tiszteletet ébresztenek mindenkiben. Nem mellesleg pedig stabil, kiszámítható és egészen magas fizetésük van. Néha elgondolkodom: ha maradok, ma én is ott tarthatnék, ahol ők.
De aztán mindig rájövök: nem akarok ott tartani. Olvass még a témában
