Van egy mondat, amit az életem során többször hallottam, mint szeretném: „Te aztán magabiztos vagy.” Néha bóknak szánták, néha nem. A furcsa az benne, hogy sosem tudtam biztosan, melyik volt melyik. Mert valahol ott húzódik egy láthatatlan határ a magabiztosság és a nagyképűség között, és úgy tűnik, hogy ezt a határt mindig más húzza meg. Mégpedig általában az, akinek nem tetszik, hogy annyira biztos vagy magadban.
A magabiztos ember nem kérdőjelezi meg magát folyton
A magabiztosság nem azt jelenti, hogy mindig azt hiszed, igazad van. Azt jelenti, hogy nem omlik össze a véleményed attól, hogy valaki nem ért egyet. Hogy ki tudod mondani, amit gondolsz, anélkül hogy utána két napig agonizálnál, hogy jól tetted-e. A nagyképűség valami más. A nagyképű ember nem azt gondolja, hogy jó, hanem azt gondolja, hogy jobb. Nem elég neki, hogy ő tudja a saját értékét, szüksége van rá, hogy mások is folyamatosan visszaigazolják.
Paradox módon a nagyképűség legtöbbször nem önbizalomból fakad, hanem épp az ellenkezőjéből.







