Nem azért szólalok meg, mert azt hiszem, meg tudom győzni az elvakult kommentelőt. Hanem azért, mert fontosnak tartom, hogy a többiek is lássák: nem mindenki ért egyet az ártó hangokkal. Szeretném, ha az a fáradt anya tudná: nincs egyedül. Ha a bizonytalan kamasz látná: van, aki hisz benne, hogy értékes. Ha a neurodiverz olvasó érezné: nem mindenki nézi őt kifogáskeresőnek, vannak, akik elfogadással fordulnak felé.
Ezért írok kommenteket. Mert a hallgatás néha azt az illúziót keltheti, hogy mindenki egyetért a gyűlöletkeltőkkel. Pedig nem. És ha egyetlen mondatom elég ahhoz, hogy valaki más kevésbé érezze magát magányosnak, már megérte.
Van egy másik reményem is. Hogy egyszer újra visszaszerezzük a kommentszekciókat. Hogy nem csupán a gyűlölködők terepe lesz, hanem valódi beszélgetéseké. Hogy újra lesz bátorságunk élményeket megosztani, tapasztalatokat cserélni, kapcsolódni – pontosan arra használni ezeket a felületeket, amire eredetileg létrejöttek. Olvass még a témában
Lehet, hogy ez idealista gondolat. Lehet, hogy naivitás. De hiszem, hogy ha elegen megszólalunk, ha elegen mondjuk el, hogy nem csak a szélsőséges, bántó vélemények léteznek, akkor egyszer talán tényleg más irányt vesz a közbeszéd. És lehet, hogy akkor végre a normális emberek is újra úgy érzik majd: van értelme kommentelni.