Sokáig, ha valaki feltette a „Ha bárkivel vacsorázhatnál, kivel vacsoráznál?” kérdést, a válaszom gondolkodás nélkül Neil Gaiman író volt. Imádtam, mennyire kreatív, mennyire különleges az elméje, mennyire árad belőle a történetmesélés szeretete, és hogy a könyvei más világokra nyitnak kapukat. Mindig vágytam rá, hogy egy kicsit betekinthessek a gondolataiba, hogy egyszer egy sétát tehessek a fejében, és lássam, hogyan működik belülről ez a különös gépezet.
Aztán egyszer csak szembejöttek a cikkek. Fiatal nők vallomásai arról, milyen rettenetes dolgokat követett el ellenük Gaiman. Bennem meg egy világ tört össze. Hát még ő is?!
Úgy éreztem, mintha kitéptek volna valamit a szívemből. Mintha átvertek volna – én ezt az embert nem ilyennek ismertem meg. De hát ismertem én őt valaha, vagy csak elképzeltem valamit az alapján, amit az olvasóinak mutatott?
Ott álltam a könyvespolcom előtt, néztem a köteteit, és nem tudtam, mit kezdjek velük. Elolvashatom még őket? Vagy minden oldalon az elkövető arcát kell majd látnom? Etikus-e továbbra is elismerni a zsenit, ha tudom, hogy egy szörnyeteg írta a sorokat? Olvass még a témában
