Egy helyi kis gyorsétteremben dolgoztam, nagyon sokat, nagyon kevés pénzért. Az egyik kollégám beteg lett, a másik kilépett, így egy forgalmas estére egyedül lettem volna, ami elképzelhetetlen volt, így a főnök beküldte a lányát, mint „segítség”. A lányát, aki életében egy fűszálat nem tett még keresztbe és most sem volt hajlandó. Én csináltam mindent, ő csak panaszkodott, hogy miért kell itt lennie, miközben a telefonját nyomkodta.
Amikor már azt sem tudtam, hol áll a fejem és tucatnyian vártak jó ideje az ételükre, annyit kértem tőle, hogy legalább egy kis hagymát vágjon fel, mire közölte, hogy én őt ne utasítgassam, ő itt ma „engem felügyel”. Akkor közöltem a várakozókkal hogy bocsánat, de én most kiléptem, levettem a kötényem és a lány ölébe dobtam. Ahogy tátott szájjal meredt rám, annyit mondtam neki, hogy „sok szerencsét” és eljöttem. Utána évekkel később többször is mentem el az étterem előtt és minden alkalommal őt láttam bent szorgosan dolgozni.