Régen megfogadtuk a legjobb barátnőmmel, hogy bármi is történjék, mindig őszinték leszünk egymással még a legrázósabb témákban is. De lehetünk teljesen őszinték akkor, amikor a párját hűtlenségen kapjuk? Biztosan ez is egy roppant megosztó téma, ezért ideje beszélni róla.
A lebukás
Nincs is annál kellemetlenebb, mikor a legjobb barátnőd párját kapod hűtlenségen. Ez talán még annál is rázósabb, mintha a te párod bukna le. Akkor egyértelmű a szembesítés, na de mit tehetünk ebben a helyzetben? Fiatal korban szerintem teljesen magától értetődő, hogy egyből rohanunk a barátnőnkhöz a rossz hírrel. Megvitatjuk, hogy a pasi totál alkalmatlan egy párkapcsolatra, majd néhány vödör fagyi és sírás után, mehet is tovább az élet. Felnőttként viszont már nem ilyen egyszerű mindez. Főleg akkor, ha már családjuk is van. Az mindent csak tovább nehezít. Tehát lényegében egész leszűkült a lehetőségek köre, melyekből válogathatunk.
Maga a lebukás pillanata is kínos lehet, főleg, ha a pasi is szembesült vele. Választhatunk egy nagyon színpadias jelenetet, vagy tehetünk úgy, mintha ott se lettünk volna. Előbbi egy jó nagy ordibálással és fenyegetéssel járhat, míg utóbbi inkább nekünk kedvez. Mi mindenképpen ezt tanácsolnánk, mert nem biztos, hogy a kezdeti sokk a legjobb tanácsadó lenne.
Vívódás: jobb elmondani a barátnődnek a félrelépést?
Őrlődhetünk még egy sort, mert egy ilyen témával soha nem egyszerű előhozakodni. Ezzel viszont részben magunknak is ártunk, mert belülről emészt fel a hallgatás. Elmondom én mit tettem. Megkérdeztem a legjobb barátnőmet, hogy mit tenne, ha megtudná a páromról, hogy megcsal. A legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nem feltétlenül mondaná el nekem. Ez akkor kapóra jött, mert valóban mindketten párkapcsolatban éltünk.
Kifejtette, hogy nem akarná, hogy ő vigye el a balhét, vagyis, hogy hátha kibékülünk a párommal és esetlen nem a legjobb barátnőmnek hinnék.
Mivel mindenki magából indul ki, ez mintha a vészkiáltása lett volna, hogy még csak véletlenül se mondjak neki semmit. Én ott ültem vele szemben megsemmisülve a lelkiismeretfurdalásommal együtt. Napokig vívódtam, majd kiderült, hogy tulajdonképpen feleslegesen.
A barátnőm tudta, hogy mit akarok mondani. Szinte biztos vagyok benne, hogy érezte, ezért érvelt olyan meggyőzően a hallgatás mellett.
Azt is leszögezte, hogy amiről nem tud, az nem fáj, vagyis, hogy nem szeretne tudni férje egyéb kalandjairól. Szinte könyörgött a hallgatásomért, én pedig vettem a jeleket. Voltak, akik szerint a szemébe kellett volna mondanom kerek-perec, majd rábízni a döntést, de tulajdonképpen tudta végig, hogy mit akarok mondani. Döntött is, mégpedig a továbblépés mellett. Mélyebb volt ez a beszélgetésünk bármilyen hangos szónál, vagy kiakadásnál.
Mi a jó döntés?
A hallgatás bűn, de a dolgok kimondásával kockáztatjuk a barátságunkat? Szerintem a legjobb megoldás mindig egyénfüggő. Egy másik legjobb barátom esetében teljesen biztos vagyok abban, hogy a szemébe mondtam volna a dolgokat, mert egyrészt ő képes ezzel megbirkózni, másrészt tudom, hogy számára a megcsalás egy kapcsolat végét jelenti.
Ez a barátnőm viszont teljesen másképp vélekedik a félrelépésről és nem akart kilépni a párkapcsolatából. Viszont a megcsalás terhét sem akarta magán cipelni, ezért az elméje egyből védekező üzemmódra kapcsolt. Nem dolgunk meghozni egymás helyett a döntéseinket és én nem akartam azt éreztetni vele, hogy valahogy döntenie kellene. Azt érezte volna, hogy kötelessége elhagynia párját, máskülönben megbélyegezték volna. Mondjuk úgy, hogy egy őszinte hallgatást választottam, ami beszédesebb volt mindennél.