Őszintén bevallom, ezt a cikket nem volt egyszerű összeraknom fejben, többszöri nekifutásra körvonalazódtak csupán a végleges gondolataim. Minden írásom szorosan kapcsolódik az életem bizonyos momentumaihoz, ez a téma pedig különösképpen szerves részemet képezi, emiatt pedig nehezemre esett objektívan állni a dolgokhoz. Azért, hogy ne csak a saját tapasztalataim alapján nyilatkozhassak érdemben a megfelelési kényszerről, egy kisebb fajta felmérést végeztem az ismertségi körömben. Olyan embereket kérdeztem meg, akikről tudtam, hogy hasonló cipőben járnak, az interjúk célja pedig a háttérben húzódó tényezők felkutatása volt. Érdekes válaszok születtek, a leggyakoribb ok pedig pontosan az volt, amire számítottam: a szülői nyomás.
Önmagába a felmenőink irányunkba támasztott elvárásai teljesen normálisak, hiszen minden szülő azt szeretné, ha gyermeke sikeres lenne az életben. Azonban ennek tudatosítására mindenki más eszközöket vet be, és sajnos sokszor nem a legmegfelelőbbeket.
Mielőtt részletesebben is belemennék a miértek boncolgatásába, szeretnék pár szót a felelősök védelmében szólni. Ugyanis többségük nincs is tisztában azzal, hogy mekkora terhet vagy nyomást helyez gyermeke vállára a nem megfelelően közvetített elvárásokkal. Ennek a leggyakoribb oka, hogy a szülő még tapasztalatlan a gyermeknevelés eme területén, vagy nemes egyszerűséggel nem ismeri fel, hogy az általa kommunikált követelmény nem a megfelelő módon ér el a gyermekhez. Optimális esetben ez a probléma megszűnik az évek múlásával, vagy a gyermek öntudatra ébredésekor.
Engem sokkal inkább a drasztikusabb végkifejlet elemzése mozgatott, mikor a szülői nyomás tudatos, s ez által az okozott következmények is tragikusabb irányba haladhatnak.
A történelem már oly sokszor adott igazolást arra, hogy a megfelelési kényszer mennyire komoly probléma. Nem egy tehetséges fiatalt kergetett öngyilkosságba az állandó félelem és megrögzöttség.Vajon mi állhat az ilyen fokú elvárások hátterében, mikor a szülő elvakultan, szinte már rögeszmésen helyez nyomást a gyermekére.
Önös érdekek
Talán a leggyakoribb tényező, mikor a szülő a saját életében el nem ért célok miatt érzett frusztráltságát vetíti ki a gyermekére.
Az anyák esetében nem ritka, hogy az álmaik meg nem valósulásáért a szülést okolják, mely gátat állított a karrierjük felépítésében vagy a céljaik megvalósításában.
Ilyenkor abban látják a megoldást, hogy a gyermek életét abba a mederbe kényszerítik, melyben az övék úgymond véget ért, s így az utódok által érhetik el céljaik beteljesülését.
Az apai oldalról is hasonló indokok szoktak a szigorú elvárásokhoz vezetni, bár ez esetben gyakoribb, hogy a gyermekükben látják a saját életpályájuk folytatását, így rögeszmésen ragaszkodnak ahhoz, hogy utódot nevelhessenek, nem pedig gyermeket.
Csakhogy egyetlen gyermek sem felelős a szülei döntéseiért, és azért, hogy a világra jött, ily módon pedig joga van a szabad gondolkodáshoz és ahhoz, hogy a saját útján járhasson!Rossz tapasztalat
Talán az egyetlen indok, mely a három közül valamelyest megérthető, azonban nem kultiválható. Ez akkor állhat fenn, ha a szülőknek van már gyermeke, aki úgymond csalódást okozott a számukra, s így a következő csemetébe kapaszkodva próbálják a saját hibáikat kijavítani. Az egyetlen probléma ezzel, hogy az elvakultságuk és félelemeik miatt irreális elvárásokat támasztanak a vétlen gyermekkel szemben, akinek személyisége ez által nagymértékben csorbulhat. Az ilyen szülőknél nem ritka az sem, hogy képtelenné válnak a dicséretre és az elismerésre, ami miatt a szenvedő alany úgy érezheti, bármit is ér el az életben, sosem lesz elegendő.
Érzelemmentesség
Manapság viszonylag ritkábban előforduló indok, mint azokban az évszázadokban, mikor kötelességtudatból nemzettek gyermekeket, nem pedig saját akaratból. Ennek ellenére mégis előfordulhat, hogy a megszületett csöppséget az egyik szülője – legrosszabb esetben mindkettő –, nem képes megszeretni.
Mikor egy emberi kapcsolatból kizárjuk az érzelmeket, nem marad más, mint a tiszta haszon. Az ilyen szülők nem azt tartják szem előtt, hogy a gyermeküknek mi a legjobb, hanem hogy hosszútávon miként kamatoztathatják a kicsi képességeit.
Szörnyű belegondolni, hogy ezek a gyermekek milyen lelki traumákat élnek át. A fent említett három tényező általában két gyakori végkifejlethez vezethet. Az első, hogy a gyermek érzelmileg teljesen instabillá válik, nem lesz képes racionális kapcsolatokat kialakítani, így felnővén a saját gyermekeire is hasonló nyomást helyez majd.
A másik, hogy az irreális elvárásoktól és ez által a szülőktől is elfordulva, fellázad a gyermek, s megszakít minden szálat a múltjában, mely nyomást helyezett valaha a vállára. Ebben az esetben azt hihetnénk, hogy csak a szülőket éri csorba, azonban a gyermeki lélek minden igyekezet ellenére is maradandó sebeket szenved, melyek begyógyulása talán sosem következik be.