Egyetemen elkezdtünk haverkodni egy sráccal, a barátságból randi lett, amiből - részemről legalábbis – hatalmas szerelem. Három éven keresztül együtt voltunk és én már azon gondolkodtam, hogy ha felköltözünk a fővárosba, majd hol helyezkedünk el és veszünk ki albérletet. Már az esküvőnket is elterveztem, néha viccesen szóba is került köztünk, hogy majd a gyerekeinket hogy fogják hívni. Egyik este összebújva néztünk valami filmet és a fülébe súgtam, hogy szeretem.
Ekkor kikapcsolta a tévét, hozzám fordult és azt mondta, ugye én is tudom, hogy amint megkapjuk a diplománkat, elválnak útjaink? Megszólalni sem tudtam, csak néztem, mint akit leforráztak. A végső döfés az volt, amikor nevetve megsimította az arcom és azt mondta: „Jajj, nemár, ugye te sem gondoltad, hogy ez több lesz, mint egy egyetemi románc..?” Ennek lassan húsz éve, de hazudnék, ha azt mondanám, túltettem magam rajta.