Nagyanyáink földbe ásták vagy pálinkás kenyérrel etették a kisgyereket, amit mi mai szemmel elkepesztően embertelen eljárásnak tartunk. Mi viszont a TV, tablet és okostelefon elé ültetjük csemetéinket, ami hosszú távon talán még károsabb.
Az iPhone-korszakban nehéz felelős szülőnek lenni és megóvni gyermekünket a technika rákfenéitől. Ismerős kép, amikor a család ül az asztalnál és mindenki valami kütyüt nyomkod, ugye? Apa céges e-maileket néz, anya recepteket olvas egy Facebook-csoportban, a nagylány éppen szelfizik, a kisfiú valami online játékban lövi a zombikat, a baba pedig mesét néz az elé állított iPad-en. Senki nem szól a másikhoz, még csak nem is néznek egymásra. Amikor megérkezik az étel, evés előtt mindenki lefotózza.
Az információs korszak minden vívmánya elkerülhetetlenül életünk részévé vált. A laptop, tablet és a telefon a mai gyerekek számára éppolyan természetes, mint a lego vagy a Barbie-baba. Az én korosztályom még úgy nőtt fel, hogyha a suliban valaki kapott egy kvarcjátékot és behozta, a szünetben tucatnyi gyerek állt sorba, hogy kipróbálhassa.
Arra is emlékszem, mekkora dolog volt, amikor huszonévesen lett egy mobilom és csodálattal vegyes aggódással figyelem, amikor a barátnőm hároméves kisfia úgy keres magának mesét az anyja telefonján, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Kiskoromban összeszaladt a család összes gyermektagja, ha elcsíptünk egy Tom & Jerry-t a TV-ben, és az óvodában/iskolában minden reggel megvitattuk az előző napi esti mesét. A gyermekpszichológusok már akkor jajveszékeltek, hogy ezt a korosztályt teljesen el fogja rontani a televízió. A Tom & Jerry-t rendkívül agresszívnak találták és azt vizionálták, hogy az egész késői X-generáció sorozatgyilkosokból fog állni. Ez szerencsére nem így lett, de ha már akkor ennyire aggódtak, vajon mit mondanak most, amikor a gyerekek tényleg akár egész nap valami kütyü előtt ülnek, ha szüleik engedik nekik? Mert sajnos engedik, rengetegszer látom.
A gyermekpszichológusok szerint hároméves kor előtt semmiféle digitális képernyő elé nem volna szabad engedni a gyerekeket.
Ebben a korban még nem igazán értik, mit is látnak, viszont rászoknak a villogó képekre. Ezért hasznos, ha olvasunk nekik, hiszen ilyenkor ők maguk képzelik el a szereplőket, eseményeket az agyukban, amitől fejlődnek.
Ági barátnőmék az első gyereknél még úgy-ahogy tartották magukat az elveikhez és nem engedték csemetéiket semmilyen képernyő közelébe, azonban a kistestvérek születése után az egész ment a levesbe.
„A kicsik mindenben a nagyot utánozzák és ilyenkor már szinte lehetetlen elzárni őket bármi elől” – mondja Ági lemondóan.
Amikor kicsi voltam és a szüleimmel a nagymamámhoz mentünk vidékre, imádtam a többórás autóutat. Énekeltünk, mondókákat szavaltunk és amikor már nagyobb lettem, akkor barchobáztunk, vagy szóban ország-városoztunk. A mai napig szeretettel emlékszem vissza ezekre az utakra. Kisgyermekes rokonaim, barátaim viszont teljes természetességgel nyomják a gyerek kezébe a tabletet, amin majd az utazás alatt mesét néz. Angol barátom, Greg kocsival szokta Angliából Magyarországra hozni gyerekeit, hogy felesége családját meglátogassák. Ő is a tabletes szülők csoportjába tartozik.
„Hosszú az út, nem bírunk velük. Majd otthon visszafogjuk a tabletet pár napig.”
Nálunk még nem volt az állandó alkudozás, amit mostanában annyi gyerekes családnál látok: „Anyaaa, hadd nézzek meg még egy utolsó részt!” – kérleli szüleit a kisded lefekvés előtt, amikor már vagy három epizódot megnézett. Nekünk volt egyetlen esti mese és kész, tudtuk, hogy utána megyünk aludni, mint a TV-maci, és senki nem vitatkozott.
Az egyik volt kolléganőnk nemrég meglátogatott minket az irodában. A hároméves gyerekét letette az egyik számítógép elé, hogy mesét nézzen, amíg beszélgetünk. Amint elindult a mese, a gyermek zombivá változott, hiába szólt hozzá az anyja, nem is hallotta, csak a képernyőt bámulta. Szerintem, ha a kezem lengetem a szeme előtt, azt sem látta volna, teljesen transzba esett. Pár perc múlva a készülékből a mese zenéje helyett sikítások hangzottak és kiderült, hogy a kislány már egy horrorfilm bemutatóját nézi. Másik kollégám erre reagálva kuncogva mesélte, hogy nemrég a kisfia valami erotikus jelenetre kattintott át, amikor pár percig nem figyeltek rá. Szerintem ebben semmi vicces nincs.
Valahol persze megértem azt is, amikor a háromgyerekes Viki barátnőm mondja, hogy ő két gyerekig tartotta magát, de a harmadiknál kénytelen volt feladni az elveit és reggelente már bizony betesz nekik egy rövid mesét indulás előtt.
„Egyszerűen szükségem van arra a húsz perc nyugalomra, ami alatt megmosakszom, felöltözöm és lefőzöm a kávémat.”
Viki mesélte azt is, hogy a férje elborzadt, amikor a kislánya az óvodában apát a telefonnal a kezében rajzolta le. Akkor döbbent rá, hogy a gyerekei őt így látják legtöbbször. Azóta megpróbálták bevezetni, hogy amikor az egész család együtt van, a telefonokat az előszobába száműzik, több-kevesebb sikerrel.
Szinte lehetetlen kizárni életünkből a digitális eszközöket – a hívásokon, üzeneteken és e-maileken túl anya a telefonjába írja a bevásárlólistát, az ovis Facebook-csoportban nézi meg, mikor van ebédbefizetés, apa pedig Google Maps-en csekkolja reggel, hol van dugó és merre menjen kocsival munkába. Gyakorlatilag az egész életünket szorongatjuk egész nap a kezünkben.
Persze a technika mindemellett csodálatos és nem csak rossz hatásai vannak. Többek között eddig nem ismert biztonságot ad. Ha a gyermek lekési a buszt, csak ránk dob egy üzenetet és nem kell körömrágva aggódnunk, vajon miért nem ért még haza. Kisbabáink első szavait vagy csetlését-botlását könnyedén örökítjük meg, a nagyszülők pedig a Skype segítségével tarthatják a kapcsolatot messze lakó unokáikkal.
A kütyüket tehát el kell fogadnunk előnyeikkel és hátrányaikkal együtt. Megkönnyítik életünket, azonban nem szabad engedni, hogy gyermekeinket helyettünk egy készülék nevelje fel.
Képek forrása: kantver/depositphotos.com, ramonespelt1/depositphotos.com