Ezek az örömök csak a 90-es évek gyerekeinek adattak meg

Én is ebben a korszakban nőttem fel és gyanítom, hogy akiknek legalább elfogadható volt a gyerekkora, azok ma is nosztalgiával gondolnak vissza erre az időszakra. A szalagos magnók recsegése, a kazetták visszatekerése (szigorúan ujjal vagy ceruzával), a véget nem érő nyári napok fénye mind ott él a zsigereinkben. A busz hátsó ülésén titkos beszélgetéseket folytattunk a legjobb barátainkkal, sátorban aludtunk, számháborúztunk az akácosban, bunkit építettünk az udvaron és egész napra eltűntünk – csak a korgó gyomrunk mutatta, hogy ideje hazamenni.

Íme, 10 olyan kiváltságos öröm, amit csak mi, a 90-es évek gyerekei élhettünk át (és amik miatt titokban talán még ma is szerencsésnek érezzük magunkat)!

Internet: csak a könyvtárban

A 90-es évek gyerekei közül kevesen mondhatták el magukról, hogy otthon is volt internetük. Ha levelet akartunk írni, irány a könyvtár – én is ott hoztam létre az első e-mail címemet. Akkoriban az internetezés még külön esemény volt, nem állandó háttérzaj. Telefonálni kezdetekkor fülkéből kellett és mindenkinél lapult otthon telefonkönyv. A feltöltő kártyás mobil sokáig menő újdonságnak számított és minden SMS küldést alaposan megfontoltunk. Na és ki ne emlékezne arra, amikor az első 3 másodpercért nem kellett fizetni és ki ne folytatott volna így komplett beszélgetéseket a barátnőivel?

A fényképezés szentsége

Ma egy fotó csak egy mozdulat, de akkoriban a fényképezés szinte rítus volt, egy mini ünnep. A kis kompakt gépek csak különleges alkalmakkor kerültek elő és mindig izgatottan vártuk, vajon sikerültek-e a képek. Volt benne valami varázslatos feszültség: nem tudtuk, ki hunyorgott, ki mozdult be, azt pedig csak reméltük, hogy mindenki rajta lesz. A képeket kézbe vettük, albumba ragasztottuk, vagy cipős dobozban őriztük, mint egy titkos kincset. Nem volt szűrő, nem volt szerkesztés és nem volt sok fotónk – de minden egyes kép mögött ott volt egy valódi történet.

Tűkön ültünk, hogy levelet kapjunk és küldjünk

Valódi művészet volt úgy átadni egy papírcetlit órán, hogy a tanár ne vegye észre. A „kérhetek egy tollat?” vagy a „leesett valami” tökéletes álca volt – és közben nagyon komoly információcserék zajlottak, amik természetesen nem várhattak szünetig. Szerelmi titkok, friss pletykák, meghívók délutáni találkákra – ezek voltak az első szöveges üzeneteink. Emlékszem, az egyik barátnőmmel tökélyre fejlesztettük a projektet és külön füzetet tartottunk fenn a nemes cél érdekében.

Kultikus menzai fogások

A menza illata máig képes visszarepíteni az időben. A paradicsomos káposzta, a „betonfőzelék”, a grízes tészta – akkor fintorogtunk, ma már mosolyogva emlegetjük. Az étkező zsivaja, a linóleumpadló nyikorgása, a műanyag pohár emléke – mind ott él bennünk. És persze ott volt a büfé, ahol párizsis zsemlét kaptunk, hozzá tömlős sajtot vagy kiflit magában. Eleve luxus volt, ha valaki büfézett és nem ugyanazt a szendvicset hozta minden áldott nap otthonról. Ma már street foodot falunk menő helyeken – de semmi nem pótolja azt az érzést, amikor elcserélhetted a briósodat.

Üzenet a szívből: kazettára rögzítve

Egy jól összeállított kazetta akkoriban felért egy komplett szerelmi vallomással. Ültünk a magnó előtt, és percekig vártunk, hogy elinduljon a kedvenc számunk a rádióban – csak hogy fel tudjuk venni. Aztán jött a kézzel írt borító. A zene közvetített mindent, amit mi nem mertünk kimondani. A CD-re írt válogatás később már technikai bravúrnak számított, de a lényeg ugyanaz maradt: ezzel üzentünk annak, aki fontos volt. A zenehallgatás akkor még nem háttérzaj volt – hanem élmény, amit együtt éltünk meg.

Izgalmas kölcsönzések a videótékából

Emlékszel még a péntek esték varázsára? Mikor családilag elindultunk a videótékába és órákig keresgéltünk a kazetták között? Minden borító rejtett valamit: kalandot, humort, izgalmat, nosztalgiát. A döntés maga volt az élmény – viták, alkuk, győzködések, hogy „most tényleg hadd legyen Jackie Chan”. A kölcsönzött kazettát aztán nagy becsben tartottuk – visszatekerni pedig kötelező volt, vagy külön kellett fizetni.

Interaktív(nak gondolt) játékok

Egy apró kis kütyü, aminek az élete szó szerint a kezedben volt – emlékszel a tamagocsira? Etettük, altattuk, figyeltük a kedvét – és összetörtünk, ha „meghalt”. Ez több volt játéknál – valódi felelősség volt, amivel gyerekként először találkoztunk. Ráadásul jó ideig nem volt rajta újraindító gomb – ami kipurcant, annak búcsút inthettünk. Csak a kiváltságosok birtokolhattak ilyen csodákat, így ha valakinek volt tamagocsija, azonnal népszerű lett.

Ó igen: fiúzenekarok és Bravo magazin!

A szobám falát a Backstreet Boys uralta. Ott volt mellettük az NSYNC, a Blue és persze a Bravo magazinból kivágott képek. Órákat töltöttünk azzal, hogy dalszövegeket másolgattunk, próbáltuk megtanulni a koreográfiákat és úgy éreztük, ezek a fiúk tényleg ismernek minket – mi legalábbis ismertük őket és rajongtunk a kedvenceinkért. (Vérre menő viták árán döntöttük el, hogyan osztoznánk rajtuk, ha esetleg arról lenne szó.)

A strandolás varázsa

A strandok retró hangulata, a felfújt karúszók, a vizibiciklik sora, az iszapos lábujjak, miközben nyakunkban kis műanyag pénztárca lógott, benne az aznapi „büfépénzzel”… és persze az anyukánk által csomagolt rántott húsos szendvics, ami valamiért mindig finomabb volt, mint bármi más. Egész nap áztunk a Balatonban, a bőrünket szétráncolta a víz, naptejet csak elvétve láttunk, de mi csak napoztunk, ugráltunk, nevettünk. Nem volt gond, nem volt idő – csak nyár és szabadság.

Irány haza, ha kivillannak a lámpák

Nem volt GPS, nem volt okosóra, csak egy szabály: ha kigyulladnak az utcai lámpák, irány haza! Addig azonban a világ a miénk volt. A nagyszülőknél töltött nyarak külön kis univerzumot jelentettek: kút az udvaron, sparhelt a konyhában, a déli híradó hangja és az a bizonyos semmivel össze nem hasonlítható nyugalom – és mi boldogan merültünk el ebben a lassabb, szerethetőbb világban.

Gyerekkorunkban ajándékba kaptunk egy korszakot, amiben a lassúság nem hátrány volt, hanem természetes ritmus. A 90-es évek gyerekei tudják, milyen érzés várakozni a fotókra, a kedvenc műsorra, a kézzel írt levélre. Tudjuk, milyen az, amikor a fantázia fontosabb, mint az algoritmus. Amikor a barátságokat még a közös bunkik, a szomszédokkal vívott csaták és a cserebere matricák mélyítették el.

Ez nemcsak egy ikonikus korszak volt, hanem a mi gyerekkorunk. Ma már online naptárat vezetünk, hogy ne vesszünk el a teendőkben, lépésszámlálót nézünk, hogy ne tunyuljunk el teljesen és gyorsválaszokat küldünk, hogy ne maradjunk le semmiről. De legbelül mindig ott lesz bennünk az a gyerek, aki izgatottan várta, mikor kerül fel végre a táblára teljes egészében a VAKÁCIÓ.