Lágy női, bátorításra, simogatásra vágyó női lényünk várja a megnyugvást egy olyan férfi oldalán, akivel férfi létünk férfi módjára tud csatázni néha… Azt várja, akinek könnyesre lehet sírni a gallérját, akivel bele lehet nevetni a Napba, és akivel fel lehet fedezni a világ működésének rációját…
Nem az igazira vágyunk, csak arra, aki szeret… persze sokan szerettek minket, de valahol, valamikor mindegyik megfutamodott… aztán visszatért, aztán megint elszaladt…
Megállapítható, hogy lényünk a legnagyobb csapda a férfi számára… a szeretet puha csapdája, mely tükröt mutat nekik, hogy kik is valójában… bátrak-e vagy gyávák? Mert ez az a tulajdonság, ami egy férfinél számít… csak ez… minden egyéb kompenzálható, de a bátorság nem… bátorság a közös élethez, ahhoz a szerelemhez, mely megszelídít minket… nem kell hozzá ostor, nem kell hozzá cirkusz, csak feltétel nélküli szeretet szükségeltetik… olyan, amit mi is képesek vagyunk adni, és adunk is… az önfeláldozás ostobasága nélkül. Csak úgy… nem várva semmit viszonzásul… Olvass még a témában
Szóval, néha, még ha férfi agyunk és férfias véleményünk és határozottságunk van, vagy inkább csak annak látszik a tűz, az élet szenvedélye, ami bennünk él, össze vagyunk zavarodva, és nem értjük a miérteket… miért látszunk annak, amik nem vagyunk valójában, pedig nem vagyunk képmutatók? Miért látszunk határozottnak, amikor nem vagyunk azok? Miért látszunk keménynek, mint egy gyémánt, amikor lelkünk olyan, mint a vaj?
