Egyéb

A nők kitalálták: ezért félős minden férfi

A nők kitalálták: ezért félős minden férfi

Telefonom volt. Kétségbeesett és sírós. Barátosném volt. És dráma. Válság. Szerelem és ráció viadala. Ami meg lett bolondítva egy kis pezsgővel. Vízöntők vagyunk mindketten. Nem mintha nagyon hinnénk benne, de valahogy mégis mindig fel-felbukkan bennünk ez a furcsa vízöntő életérzés: mi baja velünk a világnak… Miért boldogulunk olyan hihetetlenül jól és egyben hihetetlenül rosszul…

A vízöntő csapást csak egy dolog űbereli… az, hogy nők vagyunk. Lépten-nyomon azt halljuk, hogy minket mindenki szeret, és így is van, hiszen érezzük, és viszont szeretjük az embereket. Aztán azt halljuk, hogy mindenki utál minket. Ezt is érezzük, de nem tudunk visszautálni… Mert nem valódi utálat, amit kapunk, csak nem értenek minket az emberek.

Nem értik, mit miért csinálunk, nem értik, hogyan vagyunk képesek tiszta szívvel szeretni bárkit, bárkit ezen a világon. Nem értik, nem ismerik a motivációt, ami félelmet kelt bennük… bizalom helyett. Meddig kell még nagyon szeretnünk, hogy megnyerjük azt a bizalmat, amit mások csak úgy megkapnak…

Az emberek nem értik, hogy miért van az, hogy mi bármit kimondhatunk… Nem értik, és nem tudják, mert nem látják, hogy mennyit sírunk, amikor bántanak minket őszinteségünk miatt…

Nem értik, honnan van erőnk… megmondom. A sírós percekből, azokból, amikor felnézünk a könnygyűjtemény alól, és meglátjuk a napot, a lehetőséget… bármiben. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek… csak sokkal több a felelősségünk, melyet érzünk is… Nemcsak magunk iránt, hanem mindenki iránt. Ezért nem tudunk gyűlölni, nem tudunk irigyek lenni… minden mögött meglátjuk a fáradtságot, a könnyeket, a tiszteletre méltó akaratot… és meg akarjuk tanulni a hogyanokat, irigység helyett.

Igen, ilyen egy vízöntő nő élete… nem tragédia, inkább komédia. És túl sűrű. Szóval, vízöntő nőként mindkettőnknek kijárt a jóból, ahogy a rosszból is, és szerelmekből is megkaptuk a magunkét, a mindent elsöprőt, a furcsát. De olyat ritkán kapunk, melyben azt érezzük, fontosak vagyunk. Mi nem hiszünk a szavaknak… mint mondtam, olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Megérezzük, ha át akarnak minket verni…

Szóval, ott ültünk a kávé fölött és beszélgettünk. Aztán szóba jött vízöntő létünk előnye és hátránya…

Félnek tőlünk a férfiak. Az elmúlt nyolc évben, amióta kifejlett nő-egyed lettem, kifejlett személyiséggel, és már bátor is vagyok ahhoz, hogy éljek, többször szembesültem ezzel. Ahogy barátosném is, saját életében… 

Férfiak mondták többször, hogy félnek… ahogy az is, hogy férfi agyunk van… és ahogy az is, hogy nőiesebbek vagyunk a nők többségénél… 

Lágy női, bátorításra, simogatásra vágyó női lényünk várja a megnyugvást egy olyan férfi oldalán, akivel férfi létünk férfi módjára tud csatázni néha… Azt várja, akinek könnyesre lehet sírni a gallérját, akivel bele lehet nevetni a Napba, és akivel fel lehet fedezni a világ működésének rációját…

Nem az igazira vágyunk, csak arra, aki szeret… persze sokan szerettek minket, de valahol, valamikor mindegyik megfutamodott… aztán visszatért, aztán megint elszaladt… 

Megállapítható, hogy lényünk a legnagyobb csapda a férfi számára… a szeretet puha csapdája, mely tükröt mutat nekik, hogy kik is valójában… bátrak-e vagy gyávák? Mert ez az a tulajdonság, ami egy férfinél számít… csak ez… minden egyéb kompenzálható, de a bátorság nem… bátorság a közös élethez, ahhoz a szerelemhez, mely megszelídít minket… nem kell hozzá ostor, nem kell hozzá cirkusz, csak feltétel nélküli szeretet szükségeltetik… olyan, amit mi is képesek vagyunk adni, és adunk is… az önfeláldozás ostobasága nélkül. Csak úgy… nem várva semmit viszonzásul…

Szóval, néha, még ha férfi agyunk és férfias véleményünk és határozottságunk van, vagy inkább csak annak látszik a tűz, az élet szenvedélye, ami bennünk él, össze vagyunk zavarodva, és nem értjük a miérteket… miért látszunk annak, amik nem vagyunk valójában, pedig nem vagyunk képmutatók? Miért látszunk határozottnak, amikor nem vagyunk azok? Miért látszunk keménynek, mint egy gyémánt, amikor lelkünk olyan, mint a vaj?

Ám a legnagyobb kérdés: született-e olyan férfi, aki nekünk, a mi vízöntő fajtánknak teremtetett? Olyan, aki mer élni, mer vitázni, mer hibázni, és mer bocsánatot kérni. Olyan, aki nem fél sem a bennünk lévő férfitól, sem a bennünk lévő nőtől. Olyan, aki elég bolond az élethez, de nem őrült. Szóval olyan, aki mer minket szeretni… 

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást