Mindig is amolyan ellenállónak tartottam magam. Már kamaszkoromban egyértelművé vált, hogy túl nagy igazságérzettel vert meg a sors ahhoz, hogy csendben tudjak maradni. Ha valamit nem tartottam fairnek, szóltam. Akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzá. Akkor is, ha abból baj lehetett. És lett is. Tanárokkal, osztálytársakkal, rendszerrel. Nem tudtam elfogadni azt a logikát, hogy „nem a te dolgod”, ha közben valaki láthatóan igazságtalanságot szenved el.
Ez a fajta lázadás és világmegváltó szándék nem kopott ki belőlem az évek során, és ha őszinte akarok lenni, remélem, hogy nem is fog. Negyvenhez közeledve is ugyanúgy hiszek abban, hogy addig vagyunk igazán fiatalok, amíg úgy érezzük, hogy közünk van ahhoz, ami körülöttünk történik. Hogy nem csak elszenvedői, hanem résztvevői vagyunk a világnak. Hogy jogunk és felelősségünk reagálni, kérdezni, megkérdőjelezni. Ha ez eltűnik, az már nem bölcsesség, hanem kiégés.
Ami változott, az nem a belső ellenállásom, hanem az eszköztáram. Az évek során megtanultam, hogy nem minden csata attól lesz értékes, hogy hangos. Nem minden igazságtalanságra a legjobb válasz az indulat. Nem azt mondom, hogy nincs olyan mértékű gyalázat vagy igazságtalanság, amitől nem forogna vérben a szemem a mai napig is. De a mindennapi, apró, folyamatos ütközésekhez ma már más módszert választok. Olvass még a témában
A kedvességet választottam
Egy olyan világban, ahol divat lett átgázolni másokon, ahol az első reakciónk az, hogy megsértődünk vagy támadunk, ahol mindenki a saját érdekeit tolja előre könyökkel, hanggal, cinizmussal, én a kedvességet választottam. Nem naivitásból. Nem azért, mert nem látom, mi zajlik körülöttünk. Hanem pontosan azért, mert látom.
A kedvességnek elképesztően lefegyverző ereje van. Tapasztalatból mondom. Amikor valaki minden különösebb ok nélkül ellenségesen közeledik hozzám – például egy undok, provokatív kommentet ír egy közösségi médiás posztom alá –, nem indulatból válaszolok. Pedig megtehetném. Elvégre író vagyok, egy perc alatt, egyetlen mondattal el tudok intézni bárkit. De tudom, hogy az hova vezetne: egy újabb értelmetlen veszekedéshez, ahol senki nem hallja meg a másikat, ezért mindenki egyre hangosabban kiabál.
Ehelyett más módszert választok: kedves hangnemben köszöntöm. Megköszönöm a hozzászólását. És a tőlem telhető legőszintébben válaszolok arra a kérdésre, amit nyilván nem azért tett fel, mert valóban érdekelte a válasz, hanem mert konfliktust akart. A reakciók sokszor egészen megdöbbentőek. Mintha a másik fél hirtelen elveszítené a kapaszkodót. Mintha nem erre a forgatókönyvre készült volna.
A tapasztalatom az, hogy az emberek borzasztóan frusztráltak. Fáradtak. Túlterheltek. Tele vannak kimondatlan dühvel, amit valahol le kell vezetniük.
És a digitális tér, meg a mindennapi kis nézeteltérések erre tökéletes terepet adnak: következmények nélküli, gyors, sokszor személytelen. Amikor azonban valaki nem áll bele a szurkálódásba, nem veszi fel a kesztyűt, hanem kedvességgel fordul feléjük, az gyakran kizökkenti őket. Olyan, mintha hirtelen eszükbe jutna: nem a veszekedés az egyetlen módja a feszültség levezetésének. Létezhet emberi beszélgetés. Létezhet normális hangnem. Létezhet valódi kapcsolódás. És ezek is segíthetnek, hogy jobban érezzük magunkat.
A módszer persze nem mindig működik. Nem mindenkinél. És nem is kell, hogy mindig sikeres legyen. A kedvesség nem csodafegyver, és nem is kötelesség. De számomra egyre inkább tudatos döntés. Egyfajta csendes ellenállás egy olyan kultúrával szemben, amely azt tanítja, hogy csak az erőszakos, a hangos, a cinikus reakció az érvényes.
„Kill them with kindness” – mondja az angol. Én inkább úgy fogalmaznék: ne öld meg magad azzal, hogy állandóan harcban állsz.
A kedvesség számomra nem meghátrálás, hanem erő. Annak a jele, hogy nem hagyom, hogy a világ durvasága alakítson át engem is olyanná, amilyen lenni nem szeretnék. És ha ez ellenállás, akkor büszkén vállalom.
