Mindig is amolyan ellenállónak tartottam magam. Már kamaszkoromban egyértelművé vált, hogy túl nagy igazságérzettel vert meg a sors ahhoz, hogy csendben tudjak maradni. Ha valamit nem tartottam fairnek, szóltam. Akkor is, ha semmi közöm nem volt hozzá. Akkor is, ha abból baj lehetett. És lett is. Tanárokkal, osztálytársakkal, rendszerrel. Nem tudtam elfogadni azt a logikát, hogy „nem a te dolgod”, ha közben valaki láthatóan igazságtalanságot szenved el.
Ez a fajta lázadás és világmegváltó szándék nem kopott ki belőlem az évek során, és ha őszinte akarok lenni, remélem, hogy nem is fog. Negyvenhez közeledve is ugyanúgy hiszek abban, hogy addig vagyunk igazán fiatalok, amíg úgy érezzük, hogy közünk van ahhoz, ami körülöttünk történik. Hogy nem csak elszenvedői, hanem résztvevői vagyunk a világnak. Hogy jogunk és felelősségünk reagálni, kérdezni, megkérdőjelezni. Ha ez eltűnik, az már nem bölcsesség, hanem kiégés.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
