Mind vándorok vagyunk
Hankiss „hite” tehát a nem-lecövekelt, folyamatosan megismerni akarásban érhető tetten. Ebben tudok hinni jómagam is. A hit az életben, és igen: a változásban. Egy hit, meglátásom szerint, csak akkor hat, ha él. Ha élni hagyjuk, akkor hat is. Ekként, mi a tegnap még hit volt, ma már gátló tényezőként szerepelhet (zombi hit). Veszélyes lehet hát statikussá, megingathatatlanná formálni.
Ha elfogadjuk, és gyakran fel is idézzük, hogy mind az élet vándorai vagyunk, akkor álljunk is meg egy szusszanásnyira, és gondolkodjunk el azon, hogy: milyen is a vándor? Mi teszi a vándort?
Az értelmező szótár szerint a vándor főbb jellemzői a következők lehetnek: az a személy, aki valamilyen céllal (tanulás, mesterség és foglalkozás gyakorlása stb.) világot jár. Aki szerencsét próbál. Aki rendszeresen egyik helyről a másikra megy. Folyamatosan költözik. Átvitt értelemben a halandó, aki „az élet útját járja.”
Másrészről pedig az életet sem a tó (azaz állóvíz) szimbólummal szoktuk jelölni, hanem a folyó (állandó mozgásban lévő víztömeg) jelképpel. Olvass még a témában
Ugyancsak Hankiss beszél Eric Voegelin azon meglátásáról, hogy a legnagyobb veszély éppen az ember nyugalmi állapotba kerülésében található. Amikor leszögez egy megingathatatlannak vélt igazságot, egy „végső gnózist”, ahonnan nincs tovább. Ez nem élet, nem felfedezőút. Voegelin szerint e helyett a „pihenőhely” helyett érdemesebb (tán bölcsebb is) az örök keresés mellett döntenünk. Ez lehet az élő hit, maga az élet útja.
