Egy kapcsolat érzelmi terheit a feleknek egyforma mértékben kellene viselniük, de ez sajnos sokszor inkább a nőkre hárul. Ennek evolúciós okai is vannak, hiszen a nők a gyereknevelés miatt gondoskodóbbak és empatikusabbak, mint a férfiak.
Nemrég véget ért egy egyébként egész ígéretesen induló kapcsolatom, mert úgy éreztem, én sokkal több munkát ölök bele, mint a volt párom.
Ilyen – látszólag – triviális dolgokkal kezdődött, hogy például mindig én vittem ki a szemetet. Minden héten megkértem és minden héten azt mondta, hogy „jó, majd kiviszem”. És sosem vitte ki, de komolyan, egyszer sem. Egy idő után pedig már meg sem kértem, mert úgy éreztem magam, mint valami papagáj, aki mindig ugyanazt szajkózza. Egyszerűbb volt az, hogy fogom magam és megcsinálom én. Ilyenkor pedig a fejemhez vágta, hogy „de hát miért nem szóltam”. Komolyan szólnom kell, amikor látod, hogy kiömlik a szemét a szemetesből, vagy kiégett a lámpa a fürdőben?
Az anyukája születésnapjára is mindig nekem kellett emlékeznem. Szerintem előttem az anyós sosem kapott még életében szülinapi ajándékot a fiától.
Illetve most sem tőle kapta, mert mindig én vettem neki valamit és együtt adtuk át. Én megértő vagyok és én is nehezen jegyzek meg dátumokat, de azért a saját anyánk szülinapját illik tudnunk.
Kép forrása: avemario/depositphotos.com
A bevásárlólistát is mindig én írtam össze, soha semmit nem tett hozzá, soha nem adott ötletet, hogy mit főzzek, viszont állandóan hallgattam evés közben, hogy ő most hogy enne inkább ezt vagy azt. Ez a tulajdonsága az egyik undok nagynénémre emlékeztetett, aki soha semmi javaslatot nem tett, de mindig elsőként kritizált minden döntést.
Egy idő után rájöttem, hogy gyakorlatilag én vagyok a barátom személyi asszisztense, én menedzselem az életét, kiszolgálom és emlékeztetem mindenre, ő pedig hallgatag, de zsémbes főnökként hálálja meg nekem mindezt – a nagy semmivel.
Húszévesen valóban dolgoztam egy gazdag, hóbortos üzletember személyi asszisztenseként, aki ugyanilyen problémás volt, de a fizetésemen kívül azért tőle még kaptam olykor egy kis elismerést is. A barátomtól? Semmit. Úgy éreztem, ő mindezt elvárja tőlem, mintha ez természetes lenne.
Egyszer elgondolkodtam, mi lenne, ha kicsit hátralépnék és külső szemlélőként nézném, hogyan boldogul nélkülem. Tényleg kíváncsi voltam, mi lenne vele. Fél napig tartottam magam, nem bírtam ki, hogy ne emlékeztessem egy fontos orvosi vizsgálatra, amire hetekkel azelőtt kapott időpontot.
Nem azt mondom, hogy én tökéletes vagyok és egy főnyeremény, de az előző – és utána levő – kapcsolataimban sosem kellett ilyen szinten menedzselnem a párom életét is.
Minden este fáradtan estem be az ágyba és a saját elfoglaltságaim mellett az övéit is fejben kellett tartanom.
Amikor próbáltam beszélni vele erről, szerintem meg sem hallott, mert a videójátékot természetesen ilyen bagatell dolgok miatt nem állította meg.
Az is elég nehezen jutott el a tudatáig, amikor közöltem vele, hogy elköltözöm. Csak kérdezgette, hogy „de hát miért, miért?” Nekem meg már nem volt kedvem elmondani századjára. Búcsúzáskor automatikusan emlékeztettem egy hétvégi legénybúcsúra, és hogy másnap fodrászhoz kell mennie, majd kiléptem az életéből. A mai napig nem érti, miért hagytam el. Néha eszembe jut az anyukája és azon mélázom, hogy szegény kapott-e azóta születésnapi köszöntést. Biztos vagyok benne, hogyha nincs egy új, gondoskodó barátnő a fia életében, akkor nem.