Ha valaki néhány évvel ezelőtt megkérdezi, mit választanék egy szabad hétvégére: egy gyors, izgalmas külföldi városnézést vagy egy belföldi utat a Balatonhoz, gondolkodás nélkül az előbbit mondtam volna.
Felnőttként hirtelen kitágul a világ: egy kattintással lecsaphatunk olcsó repjegyekre, szállások sokaságára, és már indulhatunk is olyan, a turisták körében méltán népszerű városokba, mint Párizs, Bécs, Barcelona vagy éppen Róma.
Az utazás élménye, a kultúra, a nyelvi sokszínűség, az új ízek és benyomások mind vonzóvá teszik Európát, és ez így is van rendjén. De az elmúlt években valami megváltozott bennem – vagy inkább visszatért, és legutóbb, szeptember végén, egy teljesen spontán balatoni hétvégénél nem is kívánhattam volna jobbat. Olvass még a témában
Gyerekkorom kiruccanós emlékei jelentős részben a Balaton partján születtek. Nem csak nyaranta jártunk le: voltak kirándulások késő ősszel, séták a tél végi ködben, tavaszi hétvégék, amikor még alig kezdődött el a szezon.
A magyar tenger sokáig a pihenés, a nyaralás, a máshol lét szinonimája volt számomra. Aztán, ahogy teltek az évek, ezeket az emlékeket felváltották a külföldi úti célok. De érdekes módon, minél többet utaztam külföldre, annál inkább kezdtem értékelni azt is, ami itthon van, beleértve a Balatont.
A spontaneitás varázsa
Az idei szeptember végi hétvége apukám születésnapja köré szerveződött, de nem terveztük túl. Csak annyit beszéltünk meg, hogy „menjünk le valamerre a Balatonhoz”. Nem volt szoros menetrend, semmiféle elvárás. Azt hiszem, ez volt a kulcs.
Útközben dőlt el, merre is indulunk pontosan, hol állunk meg, mit nézünk meg. A spontaneitás felszabadító érzése egyfajta belső nyugalmat hozott – nem kellett városnézési pontokat kipipálni, múzeumi nyitvatartásokat figyelni, sem a tömegközlekedési útvonalakat böngészni. Csak mentünk, amerre jól esett.
