Néha egészen váratlan helyzetekben jövök rá erre. Egy vacsorán, egy baráti beszélgetésben, egy hosszabb autóút során, amikor az emberek lazábban beszélgetnek, és egy idő után szóba kerülnek a párkapcsolatok.
Ilyenkor gyakran meglep, ahogyan emberek a házastársaikról beszélnek. Nem arról van szó, hogy ne érteném ezt a jelenséget. Aki együtt él valakivel, pontosan tudja, hogy a romantikus elképzeléseknek hamar vége, amikor két ember ugyanabban a lakásban próbálja megszervezni az életét.
A mindennapok tele vannak apró súrlódásokkal: ki mosogat, ki viszi le a szemetet, ki felejtette ott megint a bögrét az asztalon. Baráti körben az ember néha tényleg azzal engedi ki a feszültséget, hogy panaszkodik egy kicsit a másikra. Ez teljesen emberi. Olvass még a témában
„Peti, minden jó itt.” Mi történt veled, ami bizonyíték arra, hogy van élet a halál után?
Szerelmi kompatibilitás-teszt. Ebből a 4 dologból hamar kiderül, összeilletek-e
Ezekből a csillagjegyekből lesz a legtökéletesebb férj
„Megérdemlem a testi örömöket!” – Dr. Hevesi Krisztina a szexuális problémákról
Van különbség azonban a szeretetteljes csipkelődés és aközött, amikor valaki egyszerűen elkezdi lehúzni a párját. És meglepően gyakran hallom az utóbbit.
Olyan mondatok hangzanak el, hogy a férj vagy a feleség semmihez nem ért, semmiben nem segít, teljesen inkompetens.
Néha még az is előkerül, hogy már nem is vonzó, vagy hogy tulajdonképpen fogalmuk sincs, hogyan élnek együtt ennyi ideje. Ezeket férfiaktól és nőktől egyaránt hallom. És ilyenkor mindig nagyon kellemetlenül érzem magam.
Részben azért, mert ezek a mondatok ritkán hangzanak el úgy, mintha valaki valóban megoldást keresne egy problémára. Inkább olyanok, mint egy hosszú panaszlista valakiről, aki nincs ott, hogy reagáljon rá. De van egy másik ok is, ami miatt furcsa ezt hallgatni.
Jobb a kapcsolatom az exemmel, mint sok embernek a házastársával
Nem élünk együtt a lányom apjával. Megvannak az okai annak, hogy miért alakult így az életünk. Egy kapcsolat vége soha nem véletlen, és a mi történetünkben is voltak konfliktusok, nehézségek, különböző irányok.
De amikor róla beszélek, mindig két dolgot tartok szem előtt. Az egyik az, hogy egy olyan emberről beszélek, akit valaha szerettem. A másik pedig az, hogy a lányom apjáról van szó. Ez a két tény önmagában elég ahhoz, hogy ne tudjak róla lekezelően vagy gúnyosan beszélni.
Még akkor sem, ha voltak dolgok, amelyekben nem értettünk egyet, vagy amelyek végül a kapcsolatunk végét jelentették. És őszintén szólva sokszor nehéz összeegyeztetnem ezt azzal, amit másoktól hallok.
Mert amikor valaki arról beszél, hogy a férje teljesen alkalmatlan bármire, vagy hogy a felesége semmiben nem partner, mindig felmerül bennem a kérdés: ha valóban így gondolnak egymásról, akkor mi marad a kapcsolatból?
Tudom persze, hogy távolról könnyebb kedvelni valakit. Nem kell együtt élni, nem kell elviselni a horkolását, nem kell nap mint nap ugyanazokon az apró konfliktusokon végigmenni. Valószínűleg nekünk is lenne több súrlódásunk, ha ma is egy lakásban élnénk.
De ettől még van egy határ, amin túl a panaszkodás már nem egyszerű feszültséglevezetés. Hanem tiszteletlenség. És azt sem látom, hogy ebből bármi jó születne. Attól, hogy valaki a barátai előtt elmondja, mennyire inkompetens a párja, nem lesz megoldva a konfliktus.
Attól sem lesz jobb a kapcsolat, ha valaki rendszeresen nevetség tárgyává teszi a másikat olyan helyzetekben, ahol az nincs jelen. Sőt. Ezek a mondatok szerintem lassan alakítják azt is, ahogyan a beszélő gondolkodik a saját kapcsolatáról.
Ha valaki elégszer mondja ki, hogy a párja alkalmatlan, idegesítő vagy érdektelen, egy idő után valóban így fog rá nézni. És ilyenkor mindig eszembe jut egy másik kérdés is.
Hogyan várhatjuk el a tiszteletet a másiktól, ha mi magunk sem adjuk meg neki?
Nem állítom, hogy minden kapcsolatnak idillinek kell lennie. A konfliktusok természetesek, és néha az ember tényleg ki akarja beszélni magából a bosszúságait. De talán érdemes néha megállni egy pillanatra, mielőtt a saját házastársunkról beszélünk.
És feltenni magunknak egy egyszerű kérdést: ha ő hallaná ezt a beszélgetést, vajon büszke lenne arra, ahogyan beszélek róla? És én szeretném, hogy ő így beszéljen rólam másoknak? Ha a kérdésre nem a válasz, akkor pedig azt is érdemes megkérdezni: hogyan várhatom, hogy működjön a kapcsolat, amiben nem maradt egymás iránt tisztelet?
