Egy részét értem én. Tényleg értem. Nem vagyok naiv, és nem gondolom, hogy egy kapcsolatnak örökké ugyanabban a felfokozott, mindent elsöprő állapotban kellene léteznie, mint a legelején. Evolúciós szempontból is teljesen életszerűtlen lenne, ha évtizedeken keresztül a mézeshetek hormonális őrületében égnénk. Soha nem aludnánk, soha nem dolgoznánk, soha nem lennénk készen semmivel. A vágy intenzitása természetesen csökken. Ezzel nincs vitám.
A kérdés számomra nem ez. Hanem az, hogy mi marad utána.
Mert óriási különbség van aközött, amikor a szenvedély átalakul, lecsendesedik, és aközött, amikor egyszerűen eltűnik. Az egyik esetben a szeretet, a törődés, az egymás iránti figyelem kerül előtérbe. A másikban pedig már ezek is csak megszokásból működnek. Vagy még úgy sem. Amikor a testi közelség nem átalakul, hanem megszűnik, és vele együtt lassan elhal az intimitás minden más formája is.
Több barátnőm él ma szexmentes házasságban. Nem átmenetileg. Nem egy nehéz időszak miatt. Hanem úgy, hogy ez lett az új norma. Nem beszélnek róla, nem vitatják meg, nem keresnek megoldást. Mintha egy láthatatlan megállapodás született volna: erről nem beszélünk, mert akkor lépni kellene. És a lépés gondolata ijesztőbb, mint az üresség, amiben élnek. Olvass még a témában
Volt idő, amikor én is ezen a ponton voltam. Amikor próbáltam magyarázatokat találni, kifogásokat gyártani, türelmesnek lenni, várni, hátha majd visszatér valami. De amikor egyértelművé vált, hogy a szenvedély nem szunnyad, hanem meghalt, számomra az is egyértelmű lett, hogy a kapcsolatnak vége van. Nem azért, mert a szex önmagában minden. Hanem mert nélküle számomra az együttélés megszűnt kapcsolatnak lenni, és átalakult együttműködéssé. És tudtam, hogy nem akarom így leélni az egész életem – bármilyen ijesztő volt is a változás gondolata.
De azt látom sokakon, hogy nem akarnak szembenézni ezzel. Nem akarják „felkavarni az állóvizet”. Hiszen a szenvedély kihűlése ritkán jár hangos veszekedésekkel vagy drámai fordulatokkal. Nincs egy konkrét pillanat, amikor rá lehet mutatni, hogy na, itt romlott el. Csak egy lassú, csendes elhalás van, amibe könnyű beleragadni. És ebben van valami különösen veszélyes.
Mert ami nem fáj hangosan, arra könnyű azt mondani: majd később foglalkozunk vele.
Csakhogy a végére a kapcsolat ugyanúgy halott lesz, hiába lehet még évekig eljátszani, hogy él. Lehet mellette működni, háztartást vezetni, gyereket nevelni, közös programokra járni. Lehet kívülről stabilnak tűnni. De belül már nincs mihez kapcsolódni. Nincs feszültség, nincs vágy, nincs valódi közelség. Csak egy csendes, komfortos magány kettesben.
Nem ítélkezni akarok
Nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanaz jelenti a boldogságot. Van, akinek ez így rendben van. De sokaknál azt érzem, hogy nem erről van szó. Hanem arról, hogy félnek kimondani: ennek már vége van. Félnek attól, mi következne utána. Félnek a veszteségtől, a bizonytalanságtól, az egyedülléttől.
De akkor újra felteszem a kérdést, amit egyre nehezebb magamban tartani: ha itt nem boldogok, de nem is akarnak lépni, akkor mégis mi a terv? Meddig lehet ebben a helyzetben maradni úgy, hogy közben mindenki tudja, valami alapvető hiányzik? És vajon tényleg biztonságosabb egy lassan kihűlő kapcsolatban maradni, mint szembenézni azzal, hogy talán több járna nekünk az élettől? Csak itt maradnak, belefagyva a mozdulatlanságba, mint egy őskori rovar a borostyáncseppben, várva, hogy lassan megdermedjen körülöttük a valóság? Vagy ha nem, hát akkor mégis: mi a terv?
