Izland magányos lávamezőivel, meredek emelkedőivel és sziklákkal borított síkságaival Európa egyik legkopárabb országa. A Föld vulkanikusan egyik legaktívabb helye nem tűnik éppen vonzó célnak a letelepedők számára. Azonban a mai napig egészen különleges házak is találhatóak az országban.
Izland benépesítése még a megrögzött északiak számára is nehéz volt a Kr. u. 9. században. Az év nagy részében fagypont alatti hőmérséklet és vastag hótakaró uralkodott még az alacsonyabban fekvő területeken is. A túlnyomórészt sziklás ország soha nem adott olyan termékeny földet, mint más európai nemzetek: a mai napig mindössze egyötöde megművelhető.
Amikor az északi hajósok először észlelték a szigetet, Izland nagyjából 30%-ban volt erdős, ami az akkori Skandinávia más részeihez képest alacsony arány. Mivel a fák száma korlátozott volt, házak építéséhez nehéz volt anyagot szerezni, és ezt tovább nehezítette, hogy a sziget bazaltköveinek megmunkálása sem könnyű. Olvass még a témában
A gyepotthonok menedékként szolgáltak, az életben maradás volt a cél
Mindent összevetve meglepő, hogy Izland telepesei egyáltalán életben maradtak. Az, hogy mégis túléltek itt, egy tényezőnek tulajdonítható: a torfbæirnek (gyepházaknak), amelyeket az első északi telepesek idejétől kezdve egészen a 20. század végéig használtak menedékként.
Ezek a házak alapvetően fakeretre épültek, valamint gyepből (fűből és a talajból kivágott, legfeljebb 1 méter vastagságú tömbökből). Ezt egy alapréteg kőzetre helyezték, a falak és a tetőzet kialakításához tömörítették. Ma is megtalálhatók szerte az országban, a tájból kiemelkedve, mint a sátrak. Különösen sok ilyen házikót láthatnak a kirándulók Glaumbærnél északnyugaton, Laufásnál északon és Keldurnál délen.
„Nem volt semmi másunk” – mondja mosolyogva a BBC újságírójának Sigridur Sigurdadottir tőzegház-szakért. „A gyep volt minden, ami őseink és a pusztulás között állt! A telepesek is ezt ismerték: olyan helyekről jöttek, ahol már megszokták, hogy ebből az anyagból építsenek.”
