A felfelé irigykedők akár jól is járhatnak…
Van azonban az irigységnek egy pozitívnak titulálható válfaja is, melyet akár elfátyolozott dicséretnek, és egyfajta önszuggesztív eljárásnak is tekinthetünk. Ezt nevezhetjük felfelé irigykedésnek, mely esetekben elhangozhat a nyíltan vállalt „irigyellek téged” kijelentés. Az olyan emberek iránt szoktuk ezt érezni, akik a magunkéhoz hasonló értékekkel, érdeklődési körrel rendelkeznek, mégis eredményeik láttán arra a következtetésre jutunk, hogy: őket figyelve, van még hova fejlődnünk.
Ilyenkor szoktuk magasabbra tenni a mércét, és a másik ember sikereit magunk elé kitűzött célként megjelölni.
Az irigység egy alakváltó, hiszen ismeri az érzékeny pontjainkat (hírnév, elismertség, legjobbnak lenni az élet számtalan, ám lehetőleg minden területén). Ha nem sikerül az egyik fájdalompontunkra lépve tőrbe csalnia bennünket, – és mert kitartó, így esze ágában sincs feladni – türelmesen kitapogatja a soron következőt, majd az azt követőt… Megvillanhat egy ifjú pár örömteli ölelkezése láttán; az ok nélküli boldogság figyelése közben egy szomorú érzésbe burkolódzva, és egy sóhajtásban summázva: nekem miért nem? Én miért nem? Alakváltó képességének köszönhetően számos formában és érzésben ölthet testet, de mindig hátsó szándékkal jelentkezik, és elhiteti velünk, hogy: „bizony, a szomszéd fűje mindig zöldebb. Most is az, nem látod, nem bosszant ez téged?” Hagyjuk?
