„Kellett ezeknek külföldre utazni, hogy balesetet szenvedjenek… úgy kell nekik!” Az irigység nyomában

„Kellett ezeknek külföldre utazni, hogy balesetet szenvedjenek… úgy kell nekik!” Az irigység nyomában

Címlap / Életmód / Lélek / „Kellett ezeknek külföldre utazni, hogy balesetet szenvedjenek… úgy kell nekik!” Az irigység nyomában

Az irigységnek egészen különös válfajaival is volt szerencsétlenségem összetalálkozni. Ezek többnyire olyan irigységtípusok voltak, melyek merőben eltértek a „neki van, nekem ugyan miért nincs?” sopánkodások minden esetben meddő mibenlététől.

Emlékszem: második gyermekünkkel voltam várandós, amikor egy kisebb autóbalesetet szenvedtünk, és minekután a hír a rokonok fülébe jutott az elvárt vigasztalások, gyógyírt kínáló szavak helyett néhányan a következő kórházi szócsokrokkal voltak kedvesek megajándékozni: „Kellett ezeknek is külföldre utazni, hogy balesetet szenvedjenek… úgy kell nekik, legalább tanulnak belőle!” A rosszindulat és az irigység ezen különösen epés, szúró-perzselő egyvelegét azóta is érzem a számban, valahányszor eszembe jut a történet.

Lenyelem vagy kiköpöm? – a kérdés minden alkalommal adott. Ennél egy fokkal aljasabb az örökre elbúcsúztatott szeretett személy oly módon történő siratása, hogy közben a búcsúzó a mogorva és társtalanul tengő szomszéd életben maradását kérdőjelezi meg, mintha a szülészeten véletlenül elcserélt gyerekek esetéről lenne szó (csak éppen fonákul). Ijesztő és alantas gyász ez, ami savval elegyíti a végső búcsú szentségét. 

Pedáns és versengő irigykedők 

Aztán ott vannak a pedáns irigykedők, akik az irigyelt fél sikertelenségét mohó keselyűként fürkészik, és amint erre sor kerül: máris záporozzák éjszakákon át tökéletesített becsmérlő szónoklatukat az éppen útjukba botlók felé. Általában egy szépen csomagolt, a kedvező reakcióvárás szatén szalagjával átkötött „hallottad, hogy mi történt?” kérdéssel indítják útjára lejárató monológjukat.

Közben kárörvendő cicceggéssel ellenőrzik, – mintegy a szemük sarkából, villanásszerű oda-odapillantásokkal – hogy a hallgató kész-e az együtt-szapulásra.

A másik ember sikerei, eredmény(esség)ei, munkagyümölcsei láttán irigykedő voltaképpen önmaga ellen irányítja a másnak szánt negatív „szómágiát”(vagy inkább szómáglyát, ha már emészti magát… Apropó, milyen kifejező is a nyelv: emésztem/eszem/rágom magam, mérges vagyok stb.)

De vajon kiben ne burjánzott volna életében néhányszor (jó, egyszer) az irigység szívós gyomnövényként? – Olyankor, amikor ellanyhul bennünk az önmunka.  „Az irigység csúnya dolog ám!” – dorgáljuk hipnotikus tekintettel plüssmackóját vehemensen magához szorító kisgyermekünket, miközben az egyik szülő vadonatúj táskáját szemlélve ingerülten ajkunkba harapunk, és egy csípős, fogak között átpréselt mormogástól sem tartózkodunk.

Irigység: az alakváltó mitikus lény…

(Játsszunk el a gondolattal!) 

Én az irigységet gyerekkorom történeteinek mitikus főszereplőihez sorolnám. Először is nagy kezdőbetűvel írnám, mivel személyként képzelem el. Másodszor pedig az úgynevezett kriptozoológia köréhez rendezném, ami olyan lényeket vizsgál, melyek létezése bár nem bizonyított, mégis kutatócsoportok erednek nyomukba puszta szóbeszédekre alapozva keresésük okát és célját. Ilyen a titokzatos himalájai Jeti, vagy éppen a vízi sárkány, amit sokhelyütt Leviathán névre kereszteltek. Meglátásom szerint az Irigység egy enyves kezű, alakváltó mitikus lény, akinek a Szatírral ellentétben, aki/ami bokrok mögé rejtőzve lesi legújabb áldozatát – lehetőleg egy gyanútlan fiatal lányt –  eszébe sem jut bujkálni. Sőt! Pazar plázákban, napsütötte gyalogutakon, fényes báltermekben pózol teátrálisan, sötétkék frakkban, feltűnő quiff-frizurával, arcára ragadt provokatív bazsallyal. Kinézi a lenézőket, a pofát vágókat, a szájbiggyesztőket, a szemvillámszórókat, a susmorgókat, a heherésző kotyogókat, a sértődékeny tömbösödőket, a félrehúzódó nebáncsvirágokat. Majd táncba hívja őket, közben pedig taposni kezdi (v)érzékeny tyúkszemüket, minekutána egy könnyes mozdulattal kilopja az ideiglenesen zsebbe vagy retikülbe gyömöszölt méltóságokat, önismereti eredményeket, jólelkűségeket, önzetlenségeket. Rutinosan leforgatja velük az (önmagukkal, a világgal, a virágárussal és a Bodri kutyával is) Elégedetlenkedők néhány jelenetét, majd mikor a panasz- és zokszó penészesen és cafatokban hever a földön, fogja magát és lelécel. 

Ember találkozása Irigységgel – Hatások és tünetek:

  • korábban öregszik a szokottnál (aggódik, elaggul…)
  • olyan sikerek láttán és hallattán is elönti a harag és düh, amik tulajdonképpen nem is érdeklik, melyek kivitelezéséhez sem az eszközei (rátermettség, tehetség), sem pedig a kellő idő és energia nem állnak a rendelkezésére; mégis e „fertőzéssel” elviselhetetlenné válik számára a másik ember bármilyen apró sikerének észrevételezése 
  • ha valaki kárt szenved, veszít egy versenyen, nem sikerül a terve, netán tönkremegy: látszatsajnálkozásba kezd, majd otthon pezsgőt bontva ünnepel
  • a mások (főként az ellenfél – ha versengő irigykedőről van szó) kellemetlensége, kudarca, sikertelensége ínyencfalattá gömbölyödik a kezében, amit napokig élvezettel ízlelget.

A pszichológia szerint az irigység és a féltékenység tekinthetők a leggyakoribb, egyúttal legősibb érzelmeknek. Mindkét érzelemtípus szoros kapcsolatot ápol az agresszióval (az irigykedőben, a féltékenykedőben agresszív indulatok ébrednek az irigyelt fél iránt).  Ismerős a „kinek okosabb a gyermeke?” verseny? Fájdalmasan igazságtalan tud lenni, mert gyakran a kifinomult csomagolású szülői egó dédelgetéséről lehet szó. Miközben a „sikerre ítélt” gyerek foggal-körömmel igyekszik megfelelni az elvárásoknak és sorra aratja a bakancslistás babérokat elfelejt gyerek lenni. Emiatt egy folyamatos hiányérzet – és még egy sor elviselhetetlen érzés – lehet úrrá rajta. A versengés során az energialöketet az agresszió adja.

A felfelé irigykedők akár jól is járhatnak…

Van azonban az irigységnek egy pozitívnak titulálható válfaja is, melyet akár elfátyolozott dicséretnek, és egyfajta önszuggesztív eljárásnak is tekinthetünk. Ezt nevezhetjük felfelé irigykedésnek, mely esetekben elhangozhat a nyíltan vállalt „irigyellek téged” kijelentés. Az olyan emberek iránt szoktuk ezt érezni, akik a magunkéhoz hasonló értékekkel, érdeklődési körrel rendelkeznek, mégis eredményeik láttán arra a következtetésre jutunk, hogy: őket figyelve, van még hova fejlődnünk.

Ilyenkor szoktuk magasabbra tenni a mércét, és a másik ember sikereit magunk elé kitűzött célként megjelölni.

Az irigység egy alakváltó, hiszen ismeri az érzékeny pontjainkat (hírnév, elismertség, legjobbnak lenni az élet számtalan, ám lehetőleg minden területén). Ha nem sikerül az egyik fájdalompontunkra lépve tőrbe csalnia bennünket, – és mert kitartó, így esze ágában sincs feladni – türelmesen kitapogatja a soron következőt, majd az azt követőt… Megvillanhat egy ifjú pár örömteli ölelkezése láttán; az ok nélküli boldogság figyelése közben egy szomorú érzésbe burkolódzva, és egy sóhajtásban summázva: nekem miért nem? Én miért nem? Alakváltó képességének köszönhetően számos formában és érzésben ölthet testet, de mindig hátsó szándékkal jelentkezik, és elhiteti velünk, hogy: „bizony, a szomszéd fűje mindig zöldebb. Most is az, nem látod, nem bosszant ez téged?” Hagyjuk?

VIDEO Ők a legkedvesebb és egyben legszebb csillagjegyek

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!