Emlékszem: második gyermekünkkel voltam várandós, amikor egy kisebb autóbalesetet szenvedtünk, és minekután a hír a rokonok fülébe jutott az elvárt vigasztalások, gyógyírt kínáló szavak helyett néhányan a következő kórházi szócsokrokkal voltak kedvesek megajándékozni: „Kellett ezeknek is külföldre utazni, hogy balesetet szenvedjenek… úgy kell nekik, legalább tanulnak belőle!” A rosszindulat és az irigység ezen különösen epés, szúró-perzselő egyvelegét azóta is érzem a számban, valahányszor eszembe jut a történet.
Lenyelem vagy kiköpöm? – a kérdés minden alkalommal adott. Ennél egy fokkal aljasabb az örökre elbúcsúztatott szeretett személy oly módon történő siratása, hogy közben a búcsúzó a mogorva és társtalanul tengő szomszéd életben maradását kérdőjelezi meg, mintha a szülészeten véletlenül elcserélt gyerekek esetéről lenne szó (csak éppen fonákul). Ijesztő és alantas gyász ez, ami savval elegyíti a végső búcsú szentségét.
Pedáns és versengő irigykedők
Aztán ott vannak a pedáns irigykedők, akik az irigyelt fél sikertelenségét mohó keselyűként fürkészik, és amint erre sor kerül: máris záporozzák éjszakákon át tökéletesített becsmérlő szónoklatukat az éppen útjukba botlók felé. Általában egy szépen csomagolt, a kedvező reakcióvárás szatén szalagjával átkötött „hallottad, hogy mi történt?” kérdéssel indítják útjára lejárató monológjukat. Olvass még a témában
Közben kárörvendő cicceggéssel ellenőrzik, – mintegy a szemük sarkából, villanásszerű oda-odapillantásokkal – hogy a hallgató kész-e az együtt-szapulásra.
A másik ember sikerei, eredmény(esség)ei, munkagyümölcsei láttán irigykedő voltaképpen önmaga ellen irányítja a másnak szánt negatív „szómágiát”(vagy inkább szómáglyát, ha már emészti magát… Apropó, milyen kifejező is a nyelv: emésztem/eszem/rágom magam, mérges vagyok stb.)
De vajon kiben ne burjánzott volna életében néhányszor (jó, egyszer) az irigység szívós gyomnövényként? – Olyankor, amikor ellanyhul bennünk az önmunka. „Az irigység csúnya dolog ám!” – dorgáljuk hipnotikus tekintettel plüssmackóját vehemensen magához szorító kisgyermekünket, miközben az egyik szülő vadonatúj táskáját szemlélve ingerülten ajkunkba harapunk, és egy csípős, fogak között átpréselt mormogástól sem tartózkodunk.
