A kreatív szakmák egyik sajátossága, hogy valójában soha nincs igazi „megérkezés”. Nincs az a pont, ahol az ember hátradől, és azt mondja: kész, most már minden a helyén van. Mindig van egy új projekt, egy új ötlet, egy új irány, amit szeretne kipróbálni. Ez néha nehéz, de nyilván oka van annak, hogy én ezt választottam magamnak: szeretem ezt a fajta szellemi kihívást, szeretem az útkeresést, igénylem a kihívásokat.
Így működöm. Mindig van valami, amin éppen dolgozom, amit építek, amit szeretnék sikerre vinni. Ezek a projektek azonban nem mindig ugyanabban a ritmusban haladnak. Van, ami gyorsan visszaadja a befektetett energiát – és van, ami egyelőre inkább csak viszi az időt és a pénzt.
Az egyik mostani projektem pontosan ilyen. Nagyon fontos számomra, hiszek benne, de anyagilag egyelőre inkább befektetés, mint bevételi forrás. Olvass még a témában
Nemrég egy félig üzleti, félig baráti ebéd során valaki felajánlott egy lehetőséget, ami ezen nagyon sokat lendített volna. Anyagi szempontból kifejezetten vonzó ajánlat volt, ráadásul egy olyan embertől érkezett, aki nálam jóval tapasztaltabb, befolyásosabb, és nyilvánvalóan pontosan tudja, miből lehet pénzt csinálni.
Racionálisan nézve talán logikus lett volna igent mondani. Volt azonban egy probléma. Az a lehetőség, amit felvázolt, egyszerűen nem volt összeegyeztethető azzal a szellemiséggel, amire az egész projektet építettem. Azzal, amit képviselni szeretnék vele.
Ahogy hallgattam, egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy ha ebbe belemegyek, akkor tulajdonképpen eladom azt, amit eddig felépítettem. Nem csak pénzt csinálok belőle, hanem pénzt csinálok belőle azon az áron, hogy kompromisszumot kötök az alapelveimmel.
Nem volt könnyű nemet mondani
Az asztal másik oldalán egy olyan ember ült, aki valószínűleg jóval több üzleti sikert látott már közelről, mint én. Aki pontosan tudja, mit lehet pénzzé tenni, és hogy minek mi az ára. Az én érvelésem – hogy nem minden áron akarok pénzt csinálni abból a közösségből, amit az interneten felépítettem – az ő szemében inkább tűnhetett szentimentálisnak vagy romantikusnak, mint racionálisnak.
Tulajdonképpen meg is értem ezt a nézőpontot. Csak nem tudom, vagyis inkább nem akarom a magamévá tenni.
Végül ragaszkodtam ahhoz, amit gondoltam. Az együttműködésből így nem lett semmi, a projektem pedig továbbra sem hoz pénzt. Sőt, egyelőre még mindig inkább viszi.
Azóta néha eszembe jutott, hogy talán könnyebb lett volna a másik utat választani. Hogy most nem egyedül dolgoznék egy nyilvánvalóan több emberes feladaton itthon a kanapémról, hanem talán éppen egy nyaralást tervezgetnék.
De valahányszor végiggondolom, mindig ugyanarra jutok. Lehet, hogy a projektem csak sokkal hosszabb távon lesz majd sikeres, és az is lehet, hogy soha nem hoz anyagi hasznot. Ilyen értelemben még az is lehet, hogy bukás lesz.
De a kudarccal valószínűleg könnyebben meg tudnék birkózni, mint azzal a gondolattal, hogy valami olyasmihez adtam a nevemet, amivel valójában nem tudok azonosulni.
Mert miközben ezen az úton haladok, legalább olyan dolgot építek, amiben hiszek. Olyat, amit fontosnak tartok. Olyat, amire – ha egyszer elkészül, ha egyszer valóban működni kezd – nyugodt szívvel rá tudom majd írni a nevemet.
Lehet, hogy mások ezt most még nem látják. Lehet, hogy emiatt egy ideig egyedül kell mennem ezen az úton. De ha választanom kell a gyorsabb siker és az önazonosság között, én inkább az utóbbit választom. Még akkor is, ha nemcsak egyedül kell mennem rajta, de sokan hülyének is tartanak érte, amiért nem szálltam ki az első megállónál.
