A kijárási korlátozások alatt mindent megtettünk, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot a családunkkal, de mivel mindenki több száz kilométerre lakik, a videóhívásokon kívül nem sok lehetőségünk maradt.
Bár a fizikai kapcsolat természetesen szóba sem jöhetett, még az sem volt opció, hogy legalább egy egészségügyi séta keretében, egymástól tisztes távolságban gyalogolva tudjunk beszélgetni kicsit, hogy legalább a másik élő, valós társaságában legyünk, és persze a kerítés két oldalán sem tudtunk integetni egymásnak, hiszen nem lett volna ésszerű egy ilyen találkozásért órákat autózni.
Így aztán, amikor a kijárási korlátozásokat enyhíteni kezdték, és zöld utat kaptak a családi összejövetelek, rögtön meg is beszéltük, hogy a következő hétvégén hazamegyünk – ez már csak azért is remek volt, mert ekkor volt a nagymamám születésnapja. Részünkről a dolgot ez annyiban nehezítette, hogy hiába kezdődtek meg az enyhítések a fővárosban is, mi továbbra is tartottuk a szociális elkülönülést, hogy még véletlenül se vigyünk haza semmit a nagyinak.
Amikor aztán végre megérkeztünk, és az egész család együtt ült a nappaliban, egész sor érzelem gyűlt össze a szoba közepén. Legszívesebben mindenki a másik nyakába ugrott volna, de óvatos távolságot tartottunk.
Egy-egy kézszorításban, vállra tett karban így most sokkal több minden volt, mint azt valaha el tudtuk volna képzelni: igazi ajándék lett, hogy együtt lehetünk, igazi öröm volt minden érintés, miközben egy soha korábban nem látott helyzettel birkóztunk.
Létezik-e természetesebb vágy annál, mint hogy egy nehéz helyzetben meg akarod ölelni a szeretteidet? És létezik-e nagyobb félelem annál, hogy mi van, ha éppen ezzel, a szereteted, örömöd kifejezésével okozol bajt neki? Hogyan lehet kezelni, hogy a szeretet kifejezésének legtermészetesebb, legősibb mozzanatai egyszer csak veszélyforrássá váltak? A távolságtartás nehéz volt, de megtanulni az új szabályok szerint lenni is nagy feladat lesz.
mimagephotos/depositphotos.com
Bár viszonylag távol élünk, igyekszünk amilyen gyakran csak lehet, találkozni a családunkkal, így három hónap nekünk nagy idő volt. Annál is inkább, mert a 16 hónapos lányom életének ez szinte az ötöde… Ha úgy vesszük, olyan ez, mintha én 6 évig nem mentem volna haza.
Mikor utoljára találkoztunk az otthoniakkal, éppen csak elkezdte tenni a legelső, bizonytalan lépéseit. Most magabiztosan szalad, sőt táncol, és nem csak utánam mond szavakat, de néhányat magabiztosan használ arra, hogy kifejezze a véleményét vagy az igényeit – mit szeretne enni, melyik dalt énekeljük, melyik játékot keressük meg. Egy ekkora gyerek életében három hónap hatalmas változás, és bármennyire örültem is, hogy ismét együtt lehetünk, nem tudtam nem gondolni rá, hogy az elmúlt hetek eseményeit már sosem fogjuk megosztani egymással. Lesz a lányom életében egy korszak, ami a családom életéből kimaradt, bármennyire igyekeztünk is azt a videóhívásokon és a naponta többször küldött fotókon keresztül megosztani. Ami pedig ennél is rosszabb, hogy nem tudhatjuk, vége van-e.
A dolgok, amik eddig természetesek, maguktól értetődőek voltak, most egyszer csak fájdalmasan könnyen elveszíthetővé váltak, és ez félelmet keltett bennem.
De éppen a lányom volt az is, aki megnyugvást adott: ahogyan néhány percen belül ugyanolyan otthonosan mozgott a tágabb családunk tagjai között, mintha egy perc sem telt volna el a legutolsó találkozásunk óta. Mintha azonnal, rögtön érezte volna, hogy itt otthon van, hogy ezek között az emberek között biztonságban van és itt mindig szeretve lesz. Bármi jön is, bármikor találkozunk is legközelebb és bárhogyan alakul is az ismeretlen pályára került világ – ez mindig biztos és állandó marad.