Megtanultam, hogy nem minden érzésre kell választ találnom, és nem minden szokást kell racionálisan indokolni. Van, amit csak el kell fogadni, mint az időjárást: lehet, hogy néha kiszámíthatatlan, de attól még része a világnak, amit szeretek.
Persze ez nem ment egyik napról a másikra. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, a kapcsolatunkban minden rám hárul. Hogy én alkalmazkodom, én tanulom, én figyelek. Közben pedig sokszor elvártam tőle, hogy „javuljon”, hogy közelítsen az én világomhoz. Aztán rájöttem: a mi közös életünk nem arról szól, hogy egyikünk feladja önmagát, hanem hogy megtaláljuk azt a középutat, ahol mindketten létezni tudunk. Ő is tanulja, hogyan reagáljon rugalmasabban, én pedig megtanulom, hogy a szeretet nem mindig ott van, ahol korábban kerestem.
Ma már nem próbálom megérteni minden mozdulatát. És egészen biztosan nem akarom „kijavítani” vagy „normalizálni” őt. Elfogadom, hogy másképp éli meg a világot, és közben hálás vagyok, hogy ebben a különbözőségben is van helyem mellette. És ő is elfogadja és tiszteletben tartja az én igényeimet, és mindent megtesz, hogy a várakozásaim beteljesedjenek. Elvégre ez a szeretet lényege, nem? Elfogadni a másikat olyannak, amilyen – és örülni neki, hogy mer önmaga lenni mellettünk.
