Amikor elhatározzuk, hogy valami újba vágunk bele, tele vagyunk izgalommal, álmokkal és azzal a jóleső reménnyel, hogy a még jobb önmagunk felé lépdelünk.
Sajnos azonban a felnőttképzések csillogó piacán létezik egy sötét zóna is, ahol a diákok jóhiszeműségét és elszántságát fegyverként használják. Személyesen is átéltem a fojtogató felelősségérzetet, mert az egyik legkedvesebb barátnőmnek pont én ajánlottam azt a képzést, ami aktuálisan teljesen fogva tartja a mindennapjait.
Korábban csak beszélgettünk a terveiről, és alighanem a telefonom algoritmusa „meghallotta” a vágyait, mert szinte azonnal feldobta a közösségi oldalamon azt a lehetőséget, amit ő már régóta keresett. Nyomban továbbítottam is neki a linket, örülve annak, hogy segíthetek, és sosem gondoltam volna, hogy ezzel egy komoly lavinát indítok el az életében. Olvass még a témában
A tanfolyamot vezető hölgy az első pillanattól kezdve rendkívül szimpatikusnak tűnt a barátnőmnek, hiszen zseniálisan menedzselte magát, és az is teljesen egyértelmű volt, hogy hatalmas, megkérdőjelezhetetlen szakmai tudással rendelkezik. Pontosan ez a tiszteletre méltó szakértelem váltotta ki azt a bizalmat, ami később a bökkenőket okozta, hiszen egy igazi szakembernek szívesen hiszünk, és nehezebben vesszük észre, ha a dolgok rossz irányt vesznek.
A türelem, mint manipulatív eszköz
A barátnőm boldogan fizetett be a képzésre, amely egy kifejezetten barátságos, havi díjas konstrukcióban működött, így az anyagiak terén is roppant csábítónak és elérhetőnek tűnt a tanfolyam. A hivatalos papírok és a szerződéskötés is teljesen rendben zajlott, a kezdeti órák pedig pontosan úgy alakultak, ahogy azt elvárhatta az ember.
Idővel azonban megjelentek azok az első, alig észrevehető döccenők, amelyek korai gyanakvásra adhattak volna okot. Mivel csaknem százan jelentkeztek a tanfolyamra, a diákok eleinte mindannyian a nagy létszámnak tudták be, hogy az oktató finoman szólva is lazán kezelte a kapcsolattartást. Rendszeresen előfordult, hogy az írásos üzenetekre egyáltalán nem, vagy csak félig-meddig, hanyagul válaszolt.
Amikor viszont az élő órákon szóban kérdezték, az oktató hirtelen rendkívül segítőkésszé és bájossá vált, ami egy veszélyes pszichológiai játszmát indított el. A tanulók mindannyian magukban keresték a hibát, elkönyvelve, hogy biztosan ők a türelmetlenek vagy az értetlenek, az oktató pedig szent és sérthetetlen maradt.
Ez a belső bizonytalanság és lelki nyomás hónapokon át gyűrűzött a csoportban, egészen addig, amíg észrevétlenül el nem telt annyi idő, hogy már senki sem akarta félbehagyni a tanulmányait. A diákok érthető módon ragaszkodtak a befektetett energiájukhoz és pénzükhöz, ráadásul a képzésen szakmailag tényleg tanultak, így a fejlődés élménye elfedte a növekvő feszültséget.
Ekkor jelentek meg a rejtett, a hivatalos szerződésben fel nem tüntetett, de kötelező jellegű pluszköltségek.
Először egy „erősen ajánlott” külföldi táborral indult a sor, aminek az árából gyorsan ki lehetett deríteni, hogy az oktatónak fizetett díj legalább annyiba került, mint a teljes utazás.
Ezután jött a következő arculcsapás: kiderült, hogy a vizsgához szükséges gyakorlati órák egyáltalán nem ingyenesek, sőt, az áruk alig marad el a teljes alap tanfolyamdíj mögött. Innen már csak hab a tortán, hogy zárásként egy kötelező hazai tábort is megszerveznek, szintén olyan csillagászati összegű tiszteletdíjjal terhelve, ami messze meghaladja az ellátás és az elszállásolás valós költségeit.
A megszerzett papír ára
Kívülállóként, tiszta fejjel figyelve az eseményeket, többször is megpróbáltam finoman rávezetni a barátnőmet arra, hogy ez a fajta rejtett költségvetés és utólagos „kényszerítés” teljes mértékben jogellenes. Ha bármelyikük feljelentést tenne, a fogyasztóvédelem bizonyosan megnyitná a pert, de a valóságban senki sem mozdul.
A barátnőm és a tanulótársai is azzal hárítják el a jogi lépéseket, hogy az oktató valóban sokat ad nekik szakmailag, és „most már csak azért is végigcsinálják”, mert szükségük van a hivatalos minősítésre, a bizonyítványra.
Én viszont látom, hogy az alapvetően hasznosnak induló felnőttképzés egy zárt, jól felépített, gyakorlatilag szektaszerű rendszerré vált, amiben a diákok irreális mértékben pénzelik a vezetőt. Bár a színfalak mögötti pontos egyezségeket és a háttérben zajló drámákat nem láthatjuk, de sokatmondó, hogy a csoportból lemorzsolódó tanulók mélyen hallgatnak.
Jelenleg úgy tűnik, a kételkedés és a megszerzett tudás iránti vágy együttes ereje képes fenntartani ezt a kiszolgáltatott állapotot, de biztos, hogy ezt a fajta üzletpolitikát nem lehet a végtelenségig büntetlenül folytatni.
A piac előbb-utóbb kiveti magából azokat a szereplőket, akik a diákjaik jóhiszeműségével és fejlődési vágyával élnek vissza. Ennyi elszánt és tehetséges tanuló között törvényszerűen eljön az a pont, amikor valaki megelégeli a méltatlan feltételeket, és bátran kiáll a saját és a társai jogaiért.
