Az első munkahelyemen rengeteget dolgoztam, de mégis folyton úgy éreztem, hogy lebukhatok: hogy kiderül, mégsem vagyok olyan „tehetséges”, mint amilyennek gyerekként mondtak, vagy akár amilyennek a főnököm gondolt, amikor felvett.
Ez a belső bizonytalanság teljesen kimerített, folyamatosan, kényszeresen bizonyítani akartam, és közben állandóan olyan elvárásokat támasztottam magammal szemben, aminek lehetetlenség volt megfelelni.
Pedig nem velem volt a baj. Hanem azzal a gyerekkori narratívával, amely szerint a tehetség valami mágikus ajándék, amit egyszerűen csak hordozni kell.
Az elmúlt években azonban lassan elkezdtem lebontani ezt a régi címkét. Igyekszem megtanulni, hogy bár a tehetség egy remek dolog, az értékünket a próbálkozásaink, kitartásunk és a szemléletünk adják – és hogy nem minden egy teszt, amin teljesíteni kell, néha egyszerűen lehet csak úgy élvezni is azt, amin éppen dolgozunk. És ha valamit elrontunk, talán nem dől azonnal össze a világ. Olvass még a témában
