A legtöbb szakember egyetért abban, hogy alapvetően nem maga a válás a legnagyobb trauma egy gyerek életében, hanem az, ahogyan a szülők kezelik a helyzetet.
Nem a különköltözés ténye az, ami igazán megviseli a kicsiket, hanem a körülötte kialakuló veszekedések, feszültségek, sértettségek. Ha a szülők képesek bizonyos alapvető normákat betartani, a válás nem feltétlenül hagy mélyebb sebet egy gyerekben, mint például egy iskolaváltás vagy más elkerülhetetlen változás. Ez persze nem azt jelenti, hogy könnyű lenne, hanem azt, hogy tudatos odafigyeléssel elérhető: a gyermek stabilitása ne sérüljön.
Most, három évvel a mi válásunk után, úgy érzem, magabiztosan mondhatom: a lányunk nagyon könnyen adaptálódott az új helyzethez. Természetesen végső bizonyosságot majd csak felnőttként kaphatok arról, hogy nem okozott benne mélyebb sebeket a történet, de a mindennapokban azt látom, hogy biztonságban érzi magát, kiegyensúlyozott és boldog. Ehhez azonban mindkettőnk részéről tudatos munka kellett. Olvass még a témában
Már a különválás elején kimondtuk a volt férjemmel: bármennyire is fájdalmas vagy nehéz számunkra a helyzet, a lányunk előtt soha nem fogunk rosszat mondani egymásról. Egy gyermeknek az anyja és az apja egyformán fontos, és nem kellene választania közöttük.
Tudtuk, hogy ha mi kezdünk el feszültséget kelteni benne azzal, hogy a másikat rossz színben tüntetjük fel, akkor ő fog a leginkább sérülni – ezt pedig, bármennyi fájdalom és keserűség volt is bennünk akkoriban, semmiképpen sem akartuk.
Éppen ezért a másik nagyon fontos szabályunk az volt, hogy igyekszünk a saját sérelmeinket a lehető leggyorsabban, akár szakember segítségével feldolgozni. Nem akartuk letagadni vagy bagatellizálni ezeket a sérelmeket – hiszen minden válás hordoz magában csalódást, haragot vagy fájdalmat –, de azt is tudtuk, hogy a munkát ezzel nem fogjuk megúszni, és hogy bármilyen nehéz is, nem hagyhatjuk, hogy ezek a negatív érzelmek a gyereknevelésben csapódjanak le. Amikor a lányunkról van szó, nem engedhetjük meg magunknak, hogy a múltbeli sérelmek határozzák meg a döntéseinket.
Éppen ezért a válás után is mindketten aktív szereplői maradtunk az életének. Együtt járunk az óvodai és iskolai ünnepségekre, közösen ünnepeljük a születésnapját, és karácsonykor még mindig közösen díszítjük fel a fát. Ez nem mindig egyszerű, hiszen az embernek idő kell, amíg újra képes természetesen jelen lenni a másik mellett. De számunkra egyértelmű volt: a lányunknak joga van ahhoz, hogy mindkét szülője része legyen az életének, és hogy ne kelljen kellemetlenül éreznie magát, ha mindhárman egy légtérben vagyunk.
Persze a mi helyzetünk abból a szempontból könnyebb volt, hogy mindkettőnk számára elsődleges szempont volt a gyermekünk érdeke, és ebben teljes egyetértés volt közöttünk, valamint a szükséges érzelmi munkát is mindketten hajlandóak voltunk elvégezni. Nem minden válás zajlik így.
